Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Az úr sztalinvárosi

MISKOLCZI MIKLÓS

VALÓ VILÁG

AZ ÚR SZTALINVÁROSI

— Az úr sztalinvárosi?

A tudatosan zárt ,,a” hang nem téveszthet célt. Beleáll a Baja—Dunaújváros—Budapest gyorsvonat első osztályú fülkéjének mérsékelten elegáns csendjébe és természetesen már nem a névadó Joszip Viszarionovicsot, hanem a várost találja el. Minthogy azt is célozta.

Amíg a tolnai dombok között jár a vonat, van időm tűnődni, hogy valóban sztálinvá- rosi vagyok-e. Személyi igazolványom szerint jó húsz éve Dunaújvárosban lakom, de Szabadkán születtem. Gyermekkorom egy bácskai, határmenti községhez, Kelebiához köt, iskoláskorom a fővároshoz, kamaszkorom, szerelmeim, férfikorom Sztálinváros— Dunaújvároshoz.

Mi mindig bérben laktunk. Szülőházamat, túl az országhatáron már lebontották. Gyermekkorom falujában, ahol egyébként mindig idegennek számítottunk, már ismerősöm sincs, pesti iskolatársaim is szétszéledtek. Én valóban otthon vagyok Dunaújvárosban. Igazi jöttment. Ahogy többen megtisztelnek bennünket, mert az ötvenes évek végére lassan visszahúzódott innen mindenki, akinek volt hová visszahúzódnia. Derék városalapítók nyugdíjasként visszatérnek szülőfalujukba, mert annak idején a városi tanács elnöke is csak erőteljes utasításra költözött le a fővárosból, mert később egy másik tanácselnök négy éven át naponta ingázott ide Budapestről, mert alkalmi ismerősök csak kellemes borozgatással emlékeznek az itt töltött néhány hónapra, évre. Az országos közvélemény ellensúlyozására ma Dunaújvárosban szinte kötelező kinyilvánítani a tántoríthatatlan lokálpatriotizmust, de adott alkalommal, némi látszathabozás után elmenekülnek a leghangosabbak is, sőt olykor vissza is fricskáznak a városra.

Eddig senki sem vállalta átfesteni az ötvenes évek rózsaszín illúzióját: megmondani, hogy a híreszteléssel ellentétben a mai Dunaújvárost nem a hajdani hangos zászlólen- getők, nem a korabeli Magyarország társadalmi elitje, öntudatos munkások, parasztok, elkötelezett, rangos értelmiségiek népesítették be. Akik nótaszóval és zászlóval érkeztek, mihamar el is iszkoltak innen. S persze itt hagyták a zászlót.

Lehet-e véletlen, hogy ha sorra veszem régi, 20—22 éves ismerőseimet, egyre sokasodnak azok az emberek, akik két osztály határán, két erkölcsöt magukba hordozva, semmitlenül, vagyontalanul és szaktudás nélkül a felemelkedés vágyát dédelgetve, vagy történelemtől, társadalomtól megbélyegezve, megtörve, sodródva gyülekeztek a magyar föld eme pontján. Itt, ahol akkoriban új életet lehetett kezdeni.

S hány embernek kellett akkoriban új életet kezdeni? Vagy legalább elfeledtetni a régit.

Árvalány, kulákgyerek, hónapos szobában sínylődő önjelölt költő, bukott horthysta tiszt, a néphadsereg leszerelt tisztje, hentesmester, Szlovákiából áttelepített nagy család, megesett cselédlány, kuplerájból menesztett örömlány, mesterségét megunt szabó és suszter, nagy álmokat szövő, otthon senkinek sem hívott parasztlegény — irány Sztálinváros! Ahol kis szerencsével hős lehetsz! És itt maradsz! Mert hová is mehetnél, ahol ebben a vidéki országban ne néznének rád, az idegenre gyanakvó szemmel, csak azért, mert a szomszédod nem tudja, hogy a nagyapád melyik huszárezredben szolgált és mit énekelt, amikor sorozásra vitték.

49