Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Történelem a színpadon (Jegyzet két kecskeméti bemutatóról)
TÖRTÉNELEM A SZÍNPADON Jegyzet két kecskeméti bemutatóról A Kecskeméti Katona József Színház 1977 első két bemutatójával a történelmet fogta vallatóra. Mind a két színre vitt darab magyar szerző műve, a század egyik legnagyobb gondolati igényű, legsokoldalúbban felkészült alkotójáé és irodalmunk jelenének egyik legizgalmasabb, legmerészebben kísérletező egyéniségéé. Jellegzetes mintát adnak arról, hogy két elemzésre, töprengésre, gondolkodtatásra egyaránt hivatott szerző mennyire különböző módon idézheti meg az emberiség történetének egy-egy példabeszéd erejű korszakát, amire alkatuk különbözőségén kívül minden bizonnyal a két mű születési ideje között eltelt csaknem négy évtized is magyarázatot ad. A történelem nem ürügy sem az egyik, sem a másik esetben. Németh László is, Páskándi Géza is úgy emeli példává a múltat, ahogy a görög tradégiaköltők és közönségük számára természetes, kiapadhatatlan forrás volt a mitológia, szellemi boncasztal saját korunk társadalmi, erkölcsi és érzelmi konfliktusainak anatómiai feltárására, a lehetséges emberi magatartások mozgatórendszerének ábrázolására. Mégis Németh László a felidézett kor annales-íróinak lelkiismeretességével ragaszkodik a kilencszáz éves események lehetséges hűségű megjelenítéséhez, mintegy pajzsot emelve ezzel mondanivalójának nagyon is mélyről fakadóan személyes jellege elé. Páskándi Géza ellenben bevallottan személyes. Látszólag önkényesen teremt szituációt, amelyben kitalált és valóságos, de ilyen helyzetben soha nem létezett szereplőit mozgatja, ám játékának sodra azonnal indoklással is szolgál. A marionettjátékos nyíltsága ez, aki nem rejti el nézői elől a bábokat mozgató zsinórrendszert. VII. Gergely Németh László VII. Gergelyének bemutatója előtt talán kérdéses lehetett: képes-e ellenállni a dráma gondolati ereje a megírása óta eltelt negyven esztendőnek. A kecskeméti bemutató egyszértelműen pozitív választ adott erre a kérdésre a rendezői alkotómunka tisztaságának és a címszereplő színészi remeklésnek köszönhetően. Rüszt József, akit az utóbbi évek színházi krónikája nyughatatlan átértékelőként tart számon, ezúttal a szerzőhöz való hűségével maradt hű önmagához, a gondolati csontvázrendszerig elemző politikus színház koncepciójához. Az ő értelmezésében és Gábor Miklós megformálásában Gergely pápa sorsa a kiemelkedő igazlátó, a felismert igazsághoz (és csakis ahhoz) engesztelhetetlenül ragaszkodó, épp ezért minden más utat könyörtelenül elutasító személyiség tragédiája. VII. Gergely célkitűzése, Isten országának földi megteremtése mélységesen nemes szándékú és kollektív indíttatású. Fanatikus hittel hurcolja az igazság szövétnekét, de rendkívüli fényereje egyben elvakítja. Ha a „Credo quia absurdum” tételét kérjük számon rajta, a tiarás apostol tulajdonképpen eretnek, hiszen semmi másban nem hajlandó hinni, csak ami értelme számára egyedül elfogadható. Türelmetlenül semmibe veszi a számára kicsinyes hatalmi és csoportérdekeket, vadul tiporna bele az anarchia szaggatta világ nem kevésbé vadul fegyverkező hordáiba, s nem veszi észre, hogy védtelen, mert értelme fényében és hite szenvedélyes tüzében hiába ő a legnagyobb, ez nem segít harcában neki. Ahhoz, hogy győzzön, ellenfeleihez, a farkaserkölcsű fejedelmekhez és szimoniákus főpapokhoz kellene hasonlóvá válnia, de ha elfogadná az általuk alkalmazott eszközöket, saját érveit, az önzésen felülemelkedő romlatlanságát cáfolná meg. Racionális belső alkata ellenére ily módon válik Gergely gyakorlatában irreálissá, az elhivatottság eszményképe így lesz a hivatás betöltésére alkalmatlan. 79 i
