Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Történelem a színpadon (Jegyzet két kecskeméti bemutatóról)

Gábor Miklós szerepfelépítése kezdettől fogva érzékelteti a pápa kettős lényét. Az a belső vívódás, amit Gergely tragédiája színterévé tesz, aligha idegen Németh László szándékától. Bármennyire is Gergelyé az író rokonszenve, sőt csodálata, nyilvánvaló kritikával ábrázolja rendkívüli igényessége mellett gigantikus elvakultságának, gyakor- latiatlanságának jeleit is. Németh László VII. Gergely alakjában, hiábavaló erőfeszítéseiben tulajdonképpen saját pályakezdésének múltbeli mását látta meg, és drámájában annak szimbolikussá növelt képét akarta megörökíteni. Ahogy Németh László nem tudott irodalmi működésének első évtizedében sem a Nyugat, sem a Napkelet, sem a Válasz érdekeltségi köréhez csatlakozni tartósan, ahogy a Tanú egyedülálló igényességével s még inkább azzal a tervével magára maradt, hogy a magyar szellemi erők orga- nizátora legyen, olyan mindenki mástól különbözős mindenki másnál nemesebb anyagból alkotott hőst faragott VII. Gergelyből. De tisztán és önkritikusan látta s láttatta a nemes anyag sérülékenységét is. Erre a dialektikára való összpontosítás teszi emlékezetessé Ruszt és Gábor Miklós felfogását.

Gábor Miklós puszta megjelenésével képes érzékeltetni a belső tűz és a testi törékenység ellentétét. Tört szárnyú varjúhoz hasonlatos mozgása, hanghordozásának rikácsolásba csapó megcsuszamlásai megdöbbentő kontrasztban állnak súlyos veretű mondataival, és szemléletessé teszik azt a hihetetlen erőfeszítést, amellyel a pápának meg kell vívnia kudarca ítélt, de a vereség jogosságát soha el nem ismerő csatáját. Gábor Miklós a pápa meg nem alkuvására helyezi a hangsúlyt. Furcsa, katharzis nélküli katharzissal hagyja meg emlékezetünkbe a hőst. A szerep ívének csúcsa ugyan a felismerés: „Szavakon lebeg az egész keresztény állam. Van és nincs, ha celládba bezárkózol, egyedül ő van, s ha az utcára kilépsz, nem találsz egy embert polgárául.” A végső megsemmisülésben azonban, amikor a büszke államalapítóból barbár zsoldosok által menekített száműzött válik, Gergely mégis törli tudósjelöltjei közül Desiderius apátot, mert a szemére hányja a jóságban való túlzott mohóságot, a taktikus harcviselés ésszerűségére figyelmeztet. Gergely olyan folytatóról álmodik, akinek kard a szíve, aki inkább magára marad, „mint hogy elnézéssel tűrje a tűrhetetlent.”

VII. Gergely Gábor Miklós lépteivel úgy távozik a színpadról, hogy fanyar, gunyoros önértékelő zárómondatából kihallik: egy szereplő tűnt csak el, aki saját küldetésének végét belátta, de az ügyben, folytatásában rendületlenül hisz tovább. Épp ez az igazságban való törhetetlen hit felmagasztása teszi időszerűvé ma is Németh László első történelmi drámáját, s ennek felismerése és elhitetése a Katona József Színház előadásának érdeme.

A VII. Gergely színre vitele a leghálátlanabb feladatok közé tartozik. Óriási terhet ró bármely társulatra, mégis egyetlen szereplő érvényesül csak igazából: jellegzetes példája a színpadi homofóniának. Gábor Miklóssal adott volt a címszerep eljátszásához elengedhetetlen nagy színészegyéniség, és a rendezés higgadtságának, fegyelmezettségének tudható be, hogy a népes, de tulajdonképpen kevés lehetőség elé állított szereplőgárda, nem sikkadt el a főszereplő árnyékában, hanem egységes kórussá tömörült a szólista köré. Ruszt ugyan lemondott most az ő színházát oly szuggesztíwá tevő egyénítő rendezői ötletekről, amelyek feledhetetlenné tették például a Don Carlos előadását, s amelyek a személyi feltételek hiányosságai miatt visszájára fordították a Stuart Mária bravúrjait, de talán minden eddiginél jobban sikerült az íróval azonosulnia, s Németh László nagyságrendjének tudatában ezt feltétlenül kiemelkedő teljesítményként kell értékelnünk.

Az együttesből ilyenformán méltánytalanság is lenne bárkit kiemelni. Említsük meg mégis Simor Ottót, aki a cluny apát szerepében a féltő aggodalom és a józan szkepszis megtestesítője tudott lenni. Trokán Péter visszafogott eszközeivel is példáját adta az

80