Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - Milovan Danojlić: Versek (Az estéli magány balladája, Hordógörgetők, Szüleim földjén, Otthonaim, Esteledik) Pintér Lajos műfordításai

MILOVAN DANOJLIC

AZ ESTÉLI MAGÁNY BALLADÁJA

A lakatok, melyekkel bezáródik az este, a túlnehéz homályt a semmihez kötik.

Folyónk fölött — mintha ez törvény lenne —

a csöndből, a mélyből egy csillag az égre szökik.

Itt élünk, itt valahol; bőrünkre éj

ereszt tüskét: tűhegynyi kis fájdalom.

Törvényem, hogy mégse félj,

ha elfutsz: csak körbejársz, és visszajutsz.

Homályunk itt a földön: a soha nyíló lakat.

Hallom holnapi érkező szép szavunk,

amely a látomást fejti és megmondja:

kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk.

Csönd jő, a végleges kínt mindenkinek kiszabja, kiméri: a magányt, szakadékmély hallgatást osztja, volt barátját sem kíméli.

Mindenki bárány meglelte farkasát s most ki-be-játszanak messzi kert alatt; de fáradt arcodon — láss csodát — mint valami patak: a mosoly fölfakadt.

Ne sietéssel, gyors lépéssel, de éles ésszel, töprengéssel mérjük az időt.

Hallom holnapi érkező szép szavunk, amelyik embert és csillagot összeköt.

Kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk?

Tegnapunk égető szégyen — belülről, mélyről: mintha ágyúzás a régből, dörög; cikázik jövőnk az égen: összeadódik jelenből, emlékből.

Hogy ember emberhez tartozik, mint régi balladákhoz fájdalom — ember emberért öröktől felelős, hogy örök a kapocs, hidd el, s énekem hitet éleszt majd, arcot ki pirosít.

Hallom holnapi érkező szép szavunk: szerelmesen szól, éles távoli síp — megmondja, kik vagyunk, miért vagyunk.

Falom a kenyeret: keserű csillagot, hozzám az álom is mostoha.

Ne vesse a gáncsot se élő, se a holt — Tervezem holnapi érkező szép szavunk.

Te, szenvedés lakatja: nem pattansz .el soha: ki vagy Te? Kik vagyunk; miért vagyunk?

46