Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Varga Lajos Márton: Szerep és sors (Kiss Benedek költészetéről)

Mindenekelőtt: mert nem próbálta ki erejét, a hirtelen megnőtt felelősség terhe alatt szinte azonnal elbizonytalanodik. Az Ahol legfeketébb aggodalmas kérdése, hogy ,,bírod-e majd”, csak az egyik fajta, a versegészben még a virtust is éreztető megnyilvánulása ennek. Amikor azonban a bizonytalanság a retorikai sík után a stilisztikait s a poétikait is átitatja, már világosan látható: a probléma súlyosabb annál, hogysem könnyen meghaladható lenne.

Ahogy a magában való kételkedés mélyül, ahogy a kudarc élménye teljesedik, a helyzet elmulasztott felmérése is elkezdődik. Bizonyítani akar az önérzet. Amit néz, most a szerep felől látja és éli: zaklatott kérdések sokasodnak, szentenciázó nyers válaszok csattannak, mintha magának se akarna hinni, mintha képtelenség volna, hogy a másokra szánt életet akármi is megronthatná. Feldúltan protestál, megdöbben, vádol. Másról se szólnak a versek, csak arról, hogy „fagy, dér / vad-létezés” szorításában él, „kiszolgáltatva a napi kenyérnek, holnapi dalnak”. A züllesztő, lefokozó viszonyokat panaszolja: minden vérre megy. S az idő múlik. Ami elkerülhető lett volna, immár elkerülhetetlen. Elsikkadnak az igazi cselekvés alkalmai, az esélyek romlását nem győzi erővel sem a lélek, sem az elme. „Felejtsd el magadat” — szólal meg hamarosan a teljes válságra utaló önmegszólító verstípusban, „felejtsd el, mint aki megmenekül, / s lábát fölhúzva ül egy kavicsban, / bőre burkában, / gondolat nélkül és / embertelenül” (Embertelenül)

A válság az alkotóé is. Ami eddig sose volt: problémává avatódik a versírás. Az Új dalok születése, a Fehér mező, a Lélek, vázába tűzve nem szűnő döbbenettel konstatálja: kormosán ég, ki-kilobban az ihlet lángja, nem derül fény a „vér sötétjében”, nem vezet semerre út. Az éjszakában „nyomtalan fehér mező”, kétségbe- ejtően fehér a papíros.

A krízis ezzel a személyiség mélyébe hatolt. A gyermeki ember kezdetben oly termékenynek és sokat ígérőnek mutatkozó készségei és képességei nem tudtak az új helyzethez, az új szándékhoz edződni, nem voltak képesek a személyiséget az új szerepben is érvényesíteni, meggyőzően tanúsítani, hogy létének értelme a közvetlenül másokért való élet. A személyiség tehát nemhogy nem áradt ki, de nagyon is visszaszorult. Annyira, hogy a Békesség nektek, utak! című kötet nem is tud elkerülni bizonyos beszűkülést, indulati-gondolati monotóniát.

E fejlemények arra késztetik, hogy újra és újra szembenézzen önmagával, s így szinte akaratlanul alkalmat adjon az alkat más irányultságainak a megmutatkozására is. A kudarc, nyilvánvaló, nemcsak az önszemléletet, nemcsak a maga egyéniségéről, kibontakozása esélyeiről való élményét érinti, de viszonyainak egészét, világképe teljességét. Hiszen erről van szó, ez nem tud véglegesre forrni. Ezért ahhoz, hogy ki tudjon törni, képes legyen fordítani a helyzeten, nemcsak a maga karakterét, s e karakter lehetőségeit kell újra átélnie, hanem a maga s a világ kapcsolatainak teljességét is. „van-e út, aminek végén nem álltam? — csendül fel e ponton a kérdés a lemondás aszályából. (Minden út végén) Van, mondhatnánk bizonyos tények birtokában, éppen az, amit talán nem érzett elég erkölcsösnek, s amit a küldetéses szerep el is fedett, de amire kétségtelen a hajlama: az esztéta útja. Azé, aki a társadalmi célú és törvényű embert magába olvasztva a belső létre irányított céllal öntörvényű életet él. Olyat, ezek szerint, ami egyszeri, egyedüli mivoltában mindenekelőtt az övé, s csak mint ilyen, a társadalomé. A Szentenciák — magamnak megfogalmazza, igaz, a problémát, erről az útról tehát tud maga is, de a lehetőséget azonnal lezárja, mint aki nem tehet egyebet („Nincs más és nincs kegyelem.”), azt kell végigcsinálnia, amit felvállalt.

S hiába, hogy a szépség és szeretet szomjúsága, s a helyzettudat szelíd, fájdalmasan rezignált bölcsessége bravúrosan megformált verseket teremt (Távolodóban, Állok

39