Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Balla Gyula: Beszélgetés Kiss Benedekkel (Interjú)

BESZÉLGETÉS KISS BENEDEKKEL*

— A Bács-Kiskun megyei Akasztón születtél. Eszmélésed, költővé válásod során vajon foglalkoztatott-e ez a beszédes, balladai hangulatú falunév?

— Finoman fogalmazol, amikor „balladai hangulatút” mondasz. Nem is gondoltam még rá, hogy ilyen szépen is meg lehet nevezni azt, ami pedig belőlem gyötrelmes, öntudatlan szégyenérzés-szerűséget váltott ki sokáig. Fölöslegesen persze és oktalanul, de hát az ilyesmi irracionálisán ható lelki működés. Talán erkölcsi és esztétikai érzékem tiltakozott azellen, hogy elsődleges jelentése szerint egyértelműen akasztófára, emberek kivégzésére asszociálnak róla? Ehhez azonban tudtommal semmi köze nincs. Van viszont vastag és hírhedten vendégmarasztaló sarának, vadvizes, ingoványos határrészeinek, ahol a középkorban sorra „leültek”, „elakadtak” a súlyos társzekerek, amikkel a bácskai és bánáti búzát szállították Buda és az ország belseje felé. És lehet köze hozzá egy Okaztou nevű török úrnak, aki a hódoltság korában a környék elöljárója volt. Az 1200-as években egyébként már Okoztou leírással szerepel a régi oklevelekben. Persze többször elpusztult és többször települt újjá.

— „Mi közöm hozzátok, emlékeim?” — kérdezed egyik új versed címében. Tényleg: milyen a viszonyod emlékeidhez, a gyerekkor-serdülőkor tájaihoz, a szűkebb pátriához?

— Mivel verseimhez kötöd a kérdést, ki kell hogy igazítsalak. Nem új versről van szó: 6 évvel ezelőtt írtam és 5 éve jelent meg. Második kötetembe azért nem vettem föl néhány más verssel együtt, mert már akkor egy új kötet címadójául szántam. Következő könyvemnek, aminek anyagát most rendezgetem, ez is lesz a címe valószínűleg, és természetesen alaphangja, fő problematikája is. Nem véletlenül nyúlik vissza egyébként ennek eredete előző kötetem, a Békesség nektek, utak! keletkezésének idejébe, mert abból a világból és állapotból, arról a létet nyomorító élet-terepről, aminek lenyomata volt az a könyv (s ahova, sajnos, úgy kényszerültem): ki kellett törni, vagyis tovább-kényszerülni egy pillanatnyilag éppen éltetőbb világba és irányba, mégha ez a „vissza” is. Rá kellett egyébként ébrednem, hogy örökös menekülésben élek, és bár valóságosan, konkrét, drasztikus mivoltjában sem nekem, sem családomnak nem kellett menekülnie a visszafelé még belátható idő hisztérikus hullámveréseiben: lassanként legmeghatározóbb lét-élményemmé ez vált mégis: a kiszolgáltatottság-tudat és a menekülés-kényszer. Jelenből múltba, múltból jövőbe, onnan újra csak a mába futok vagy lökődöm, tárgyaktól fogalmakhoz, fogalmaktól ismét csak az anyagi világba, anélkül, hogy bárhol egyensúlyt, megnyugtató értelmet, biztonságot lelnék. Évek óta alig mozdulok ki otthonról, s úgy tűnik mégis: állandóan úton vagyok, állandóan mozgásban, — csakhogy ezek a menekülő ember útjai, a menekülés gondolati kényszer-mozgása. Ha tehát azt kérdezed: milyen a viszonyom emlékeimhez, a gyerekkor tájaihoz, — erre sem mondhatok mást, mint hogy állandóan futok hozzá és futok tőle, lépten-nyomon oda menekülök és menekülök is onnan.

— A napokban hagyta el a nyomdát gyermekvers-köteted. Érdekessége, hogy Kecskeméten, a Forrás-könyvek sorozatában jelent meg. Bizonyára ez sem véletlen. Milyen a viszonyod a vidéki fórumokhoz: a Forráshoz, a Tiszatájhoz, a Napjainkhoz?

— Örülök ennek a könyvecskének, hiszen gyermekverset is szinte azóta írok, mint ún. „felnőttet”, és nagyobbik része folyóiratokban már korábban megjelent. Berki Viola nagyon szép stílusos képanyaggal gazdagította, s a szerkesztői, nyomdai

* Elhangzott 1977. márc. 1-én a Rádióban, a Fiatalok Stúdiójában.

31