Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)
mindenki rajtunk nevetne ... hogy eljöttünk vécépucólonak a gyárba... Akkor én kilépek. A telepvezető nem válaszolt, az asszonyra nézett, aztán a többiekre, az idősebb férfira is, majd megnézte a karóráját és csak annyit mondott: — Rendben van ... Maga kiléphet... És a többiek is ... Ha nem meszelik ki a vécét, ha nem hozzák rendbe — a telepvezető hangja remegett — akkor le is út, fel is út... Megértették? Az asszonyok nem szóltak semmit, a telepvezető pedig köszönés nélkül megfordult és otthagyta őket. Az idősebb férfi — már régebben is észrevette a falnak támaszkodó Kalendát és Latorcza Imrét — otthagyta az asszonyokat és odament hozzájuk. — Ilyen piszkos munkára akarják rávenni az embert — kezdte a beszélgetést. Sem Kalenda, sem a fiú nem szólt semmit. — Már elmúltam hatvan és ebben a korban akarják, hogy ilyesmit ugyebár ... — folytatta ... — Miért dolgozik? Nincs nyugdíja? — kérdezte Latorcza Imre. — Van nekem ... Kevés ... Ezért jöttem ide. Új gyár, gondoltam, több pénz ... így ígérték, ígérgetik... — válaszolta. Utána gyorsan visszatért a sérelméhez: — Nézzék csak ott a csarnok mögött azt a hosszú vécésort... Nem vezették még be a vizet, nincs ugyebár angol vécé, olyan, mint a kórházban, mert ott olyan van ... Aztán ezt kellene nekünktakarítani ... — Nem kell megijedni — magyarázta Latorcza. — Maguk vannak többen — tette hozzá. — Hát igen ... Ez igaz ... — hagyta rá. Aztán visszanézett, az asszonyok már elmentek az udvarról, vissza, a gépcsarnokba, a férfi megfordult és köszönés nélkül elindult ő is utánuk. Kalenda eltaposta a cigarettáját, visszament az irodaház bejáratához. Latorcza Imre követte. Kalenda leült az előbbi helyére, amikor Latorcza Imre — mintha csak magának mondaná— beszélni kezdett. — Tegnap este egy kicsit körülnéztem a városban ... Nehogy azt hidd — én is csodálkoztam rajta —, hogy itt csak parasztok vannak ... De nem ám ... Van itt egy hely, tiszta, üveg ott lehet enni, inni, táncolni, van benne ilyen rész, meg amolyan ... És mennyi csaj... Olyan lábuk van te, olyan lábuk, hogy elhomályosodott a szemem előtt minden ... — Micsoda? — nézett rá Kalenda. — Mintha mindegyik súlylökő nő lenne — magyarázta tovább a fiú. — Egyszer láttam ilyen nőket egy versenyen, ilyen súlylökő nőket... — Súlylökő — ismételte Kalenda és nevetett... — Aztán meg — folytatta a fiú — nyakkendős urak, a helybéli aranyifjúság is ott villog, nagy emberek és kis emberek, de mindenki más-más helyen ül, és mondom, olyan a hangulat ott, olyan a csillogás, mint mondjuk Pesten, a legjobb helyeken. Majd este megnézzük ... vagy akár most is. Kalenda bólint. Aztán már indulnának is, amikor — nem vették észre, hogyan jöhetett be a telepre — gumikerekű stráfkocsi fordul eléjük. Amikor megállt, a kocsi ülésén előrehajolva szorította a gyeplőt a fuvaros. Aztán várt egy kicsit, a gyeplőt a lovak hátára dobta, hátranyúlt, lapátot emelt fel a kocsi platójáról, lelökte a földre, közel az irodaház falától pár méterre levő hatalmas homokkupachoz. Kalendáék figyelték, ahogy lelép a kocsiról, leveti a kabátját, visszateszi az ülésre, majd lehajol a lapátért. S ekkor veszi észre a fuvaros az őt bámuló két férfit. Nem tudja, hogy mit csináljon: elkezdje a homokot felrakni a kocsijára vagy várjon még vele. Azt azonnal látta, hogy idegenek állnak a falnál. 21
