Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)
Aztán megfordult és elindult. Pár lépés után visszanézett és csak akkor köszönt el a két embertől. Mindketten a távolodó férfit figyelték. Bertalan István mintha egy csúszós lejtőn sietett volna — bizonytalanul, egyensúlyát el-elvesztve vágott át a telep udvarán. A kapun kívül futni kezdett — tudták, azért siet, hogy elérje még a vontatót — aztán a kerítés mellett, a nyitott kapu előtt felbukott. A gumicsizmája akadt meg egy mélyedésben. Nem eshetett nagyot, már tápászkodott is fel. Közben hátranézett, Kalenda pontosan látta az arcát, a homlokát, a szemét — úgy tűnt neki, hogy Bertalan István szégyellj magát. Máskor talán nevettek is volna rajta, de most mind a ketten mozdulatlanul, szótlanul nézték a körülményesen felkászálódó férfit. így, ilyen messziről törékenynek — talán öregebbnek is látszott, mint amilyennek ismerték. Aztán, ahogy felállt a férfi, megfogta a kerítés szélső oszlopát, még egyszer hátranézett, majd leverte a bő munkásnadrágjáról a piszkot és elindult. Ameddig az épülő irodaház elől látni lehetett, addig követték a szemükkel. — Elmehetett volna már előbb is — mondta Latorcza Imre. Kalenda nem válaszolt. Elővette a cigarettáját, megkínálta vele a fiút is, aztán ő is rágyújtott. — Hallod, ott hátul a gépcsarnoknál emberek vannak ... Gyere nézzük meg ... kiabálást hallok ... Mi lehet? —fordult a fiú Kalendához. Az irodaház végéhez siettek, a vállukat nekitámasztották a frissen felállított paneleknek és figyeltek. Legalább húsz asszony — ennyinek nézték hirtelen a nyugtalan menetet — egymás szavába vágva, éles és türelmetlen hangon kiabált. Előlük egy középkorú férfi hátrált, próbálta csitítani az asszonyokat, de senki nem hallgatott rá. Kalenda és Latorcza Imre csak félszavakat hallott: — Mit képzel a felsőbbség, mit képzelnek? Nem azért vettek fel bennünket, itt dolgozunk már három hónapja, de ilyen munkáról nem volt szó ... A középkorú férfi mindig csakazt hajtogatta, hogy, „kivételes helyzet, kérem szépen, kivételes helyzet, kérem szépen ...” Annyiszor elmondta már: „kérem szépen”, hogy Latorcza elnevette magát rajta. — Ki lehet az a mandró? — kérdezte Kalendától. — Nem tudom, valami főnök. .. Ilyesmi — motyogta Kalenda. Az asszonyok mellett idős férfi lépegetett, ő mindig csak annyit mondott, hogy „ehhez nincs joguk, rendes munkásemberek vagyunk”. A hátráló férfi azonban senkire sem hallgatott. Hirtelen megállt, az asszonyok elcsendesedtek, várt egy kicsit, majd mély hangon — kissé hadart is — beszélni kezdett. — Idefigyeljenek asszonyok, ezzel nem megyünk semmire ... Holnap már rengetef ;en lesznek itt.. . Értsék meg: a vécéket ki kell meszelni, rendet kell csinálni ott... gy nem fogadhatunk senkit... Mit mondanak rólunk? — Mi nem vagyunk vécépucolók, rendes munkásemberek vagyunk — szólalt meg az idős férfi az asszonyok mellett. Az asszonyok egyetértettek a férfival. — Hogy néz ki, nézze meg telepvezető elvtárs, hogy mit csináltak eddig is, mindenki abba járt, az egész város ... S azután mi takarítsuk ki? — az asszonyok egymás szavába vágva magyarázták a telepvezetőnek az igazukat. — Azért ne nevettessék ki magukat... — a telepvezető túlkiabálta őket. — Három hónapja még a téeszben dolgoztak, minden munkát megcsináltak, most meg húzódoznak egy kis meszeléstől? Ennyien, egy délelőtt elintézik ... Alacsony, kék köpenyes asszony lépett a telepvezető elé. — Én pedig ezt nem fogom csinálni, az egész város rajtam nevetne ... Ha megtudják, 20
