Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)

szálat vett föl a földről, ezt a derékmagasságig érő bejáratnál hosszában lefektette — a deszka vége a földet érte — és így ült le rá.

Sokáig nézelődtek, nem tudták eldönteni, hogy mit csináljanak. Várjanak még, vagy menjenek vissza a szállásukra? Mind a hárman egy szobában laktak, a gyárépítésre kijelölt teleptől nem messze, egy üres elhagyott területen faházat állítottak fel nekik, több kisebb szobából és egy konyhából állt az alkalmi lakóépület. A körülményekhez képest — s ezt mind a hárman elismerték— kiválóan felszerelték: kényelmes heverők, nagyméretű dohányzóasztal, fotelok, rádió a falon, egyszóval mindent megtalálhattak ebben a szobában. Bertalan István a virágokat mindjárt meglocsolta — ezek is voltak a szobában — valahogyan nem illett a kezébe a vízzel tele kancsó. Latorcza Imre bekapcsolta a rádiót, Kalenda pedig az ágya mellett kihúzott faliszőnyeget bámulta, megnézte, hogy világít-e az asztalilámpája az éjjeliszekrényen, majd az ágya fölötti polcokon húzta végig a kezét.

— Ha az otthoni szoba-konyhára gondolok — kezdte Latorcza Imre, amikor körülnézett a szobában —, akkor ez olyan, mint egy lakosztály vagy mi az ég ...

Kalenda nem szólt, említhette volna ő is az albérletét, de nem érezte igazságosnak, hogy most összehasonlítsa a két szobát: megszokta ő már azt, valahogyan a szívéhez nőtt. Ha a katonaságot nem számítja, így is majdnem tíz éve lakik már abban az udvari szobában, tulajdonképpen szerencsés embernek mondhatja magát, egyedül él ott, különbejárattal, olcsón, úgy, hogy azt is meg kell nekik becsülni.

— Közel van az állomás... Itt... nem messze — jött közelebb Kalendához Bertalan István.

— Az állomás — nézett rá Kalenda, és sehogyan sem értette, hogy miért ismétli már ezt másodszor is Bertalan István.

Először Latorcza Imre nevette el magát. Aztán kapcsolt Kalenda is.

— Tehát az állomás ... — és Kalenda is elnevere magát.

— El akar tőled kéredzkedni —mondta Latorcza Imre.

— Tőlem? Minek? Nem vagyok én főnök — válaszol Kalenda.

— Dehát azért mégiscsak neked szólt a csoportvezető meg a mérnök is — jegyezte meg Bertalan István.

— Minek mondja ezt? — néz rá Kalenda.

— ... hát... hogy elmennék haza. Közel lakom, az állomás is itt van ... úgy látom most, hogy ugyebár munka sincs, egyenlőre ...

— Hát akkor azért jött maga ide? — mondta Kalenda, miközben kivette a zsebéből a kis fésűjét és megigazította a haját, utána az ujjaival még utánaigazított a nyakánál és Bertalant figyelte.

— Mondjuk rá— ismerte be Bertalan István.— Mondtam már nektek, építek, ötvenéves már elmúltam, ugye, aztán az asszony is elmúlt... szóval, mire nyugdíjba megyek, legyen egy kis családi házam ... Nem akarom, hogy nevessen rajtam a falu: ez az ember kőműves és öregségére nincs egy olyanforma háza ...

— Milyenforma? — néz rá Latorcza Imre.

— Hát... ugyebár ház ... jó ház .. . ugye. Olyan, mint másnak, mint a többi embernek . .. Most szeretném befejezni a nyáron, ha itt dolgozom, több az időm, hamarabb hazamegyek ...

— Hát akkor menjen ... Felőlünk mehet... Majd megmondjuk a mérnöknek, hogy nem volt munka ... — Kalenda szavai biztatásnak hatottak.

Bertalan István bólintott, gondolkodott, egy kicsit várt, nem akart elindulni, a fiúra nézett, majd ismét Kalendára.

— Hát akkor én, ahogyan tudom, nemsokára lenne egy vonatom — magyarázta.

19