Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)

— Vendégszobát kapna. Kiemelt fizetést. Nem mondom, lesz munka ... de a jövő évet már itt kezdenénk: Egy kisebb irodaházról van szó . ..

— Én nem tudom, ilyen hirtelen — Kalenda elbizonytalanodott.

— Nem is kell most megmondani, délután visszajövök. Addig beszéljék meg, gondolja meg.. . Ha maguk nem tudnának jönni, akkor máshonnan szerzünk embert. Muszáj.

A mérnök kezet fogott Kalendával, aztán a csoportvezetővel, majd sorra a többiekkel is. Kísérője már kilépett az ajtón és a folyosón várakozott. A mérnök megállt Kalenda előtt, látszott rajta, hogy bízik benne: nem fogja visszautasítani.

— Hát erről van szó — mondta a csoportvezető, amikor a férfi léptei elhalkultak a

folyosón.

II.

A csoportvezető másnap reggel rábeszélte őket, így Kalenda József az önként ajánlkozó Bertalan Istvánnal és Latorcza Imrével együtt elhatározta: arra a pár hónapra, netán félévre leutaznak H-ra. A mérnök azt mondta, hogy csak félévről lehet szó, ,,hogy karácsonyra már befejezik a munkát.”

Az első nap azzal kezdődött, hogy nem találtak senkit, aki munkát adott volna nekik. „Nem rendezkedtek még itt be, nincs még itt senki,” mondták többször is, amikor körülnéztek, bejárták az épülő gyártelepet. A fehérre meszelt felvonulási épületek csukott ablakait bámulták, aztán Latorcza Imre megpróbálta az ajtókat is kinyitni, de mindegyiket zárva találta.

Kalenda a gyártelep bejáratától balra épülő irodaházat figyelte: az alapot már elkezdték, az első emelet szürke paneléi is ott árválkodtak már felállítva — a látvány, a félbehagyott építkezés csendje egy kicsit elszomorította.

— Azt mondta a mérnök — magyarázta Kalenda Bertalan Istvánnak —, hogy egy másik vállalattól is jönnek emberek. De ide sem ők, sem a helyiek nem dugják be a képüket... Valakinek csak kell lenni, nézzünk körül jobban.

Bertalan István hátratolta a homlokán a kalapját, maga elé nézett, aztán a gumicsizmájával a homokot rugdosta.

— Mi van? Aranyat keres István bátyám? — kérdezte Latorcza Imre.

Bertalan István nem válaszolt, valahogyan nem volt kedve sem válaszolni, sem elmozdulni arról a helyről, ahol állt. Kalenda észre is vette rajta, hogy valami foglalkoztatja, hogy már reggel óta, ahogy kiléptek a szállásról és átjöttek a telepre, Bertalan István szótlanul jött mellettük, nézelődött, néha lemaradt mellőlük, úgy kellett megvárni. Kalenda azt hitte, hogy a kisváros szélső utcáit veszi szemügyre, ismerkedik az új környezettel. Már beléptek az épülő gyártelep udvarára, amikor Bertalan megjegyezte: „Nincs messze az állomás . ..” de akkor ennek a megjegyzésnek sem Latorcza Imre, sem Kalenda nem tulajdonított jelentőséget.

— Ott távolabb — kezdte újra Latorcza Imre —egy nagy épületet látok ... Mi lehet ott?

Kalenda megfordult és az irodaház mögött, a telep sarkában ő is észrevette a hosszú épületet.

— Az ott a gépcsarnok — gondolkodott hangosan Kalenda. — A gépcsarnok mögött meg egy nagy raktárt látok . . .

— Hát azért kellett nekünk idejönni ... A gépcsanokot felhúzták, irodaház még nincs ... értem én — válaszolt Latorcza Imre.

Aztán elindultak az épülő irodaház bejáratához. Kalenda egy hosszú és erős deszka18