Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)

munkát, az is irodaház lesz, de ahogy elmondta a csoportvezető, „sokkal nagyobb, mint amilyen ez volt.”

A csoportvezető most lép be a szobába. A szájában — hosszú faszipkába illesztve — cigaretta, mind a két keze a kék köpenye zsebében, igaz, csak az ujjait dugta bele, húsos kézfeje a derekához tapad, odamegy Kalenda József asztaloshoz. Harátozottan lép oda hozzá, mintha csak ezért jött volna be a szobába.

Kalenda az egyik szakadt fotelben ül, éppen most gyújtott rá — az imént kínálták cseresznyepálinkával, de visszautasította: „még nem reggeliztem, átlyukasztanám a gyomromat” — a gyufáját, cigarettáját visszacsúsztatja kabátzsebébe, kényelmesen hátradől a fotelben, a cigarettafüstöt a mennyezet felé fújja.

— Ide figyelj Józsi — a csoportvezető tegezte az asztalost — délután megkeresnek a vállalattól, valamit terveznek veled.

A csoportvezető megállt a fotel mellett és úgy nézte az asztalost.

— Velem? Miért velem? — nézett Kalenda a csoportvezetőre.

— Majd megtudod ... Tetszel nekik — a csoportvezető elégedetten és titokzatosan bámulta az asztalost.

Az asztaloson frissen mosott munkásruha volt, kockás, világosszínű pamuting, cugos velúr cipőt hordott, élénk színű vastag zoknija szinte világított a nadrágszára alatt, a bokájánál. Kalenda félóránként megfésülködött. Ilyenkor mindig rászóltak:

— Szerződtess egy borjút, az nyalogassa a fejed.

Az asztalos nem válaszolt, az ilyen megjegyzések elmentek a füle mellett. Csak azt nem szerette, ha a korát hozták szóba, nem azért, mintha nagyon idős lenne —éppenséggel nincs még harminc, de már sokkal közelebb jár hozzá, mint a huszonöthöz — hanem azért, mert az utóbbi hónapokban egyre többet gondolt rá, hogy mennyire mennek az évek. Egyszer például — pontosan emlékszik rá — ment a városban, s megállt egy óra alatt, felnézett rá— maga sem tudja, hogy miért, mi lehetett az oka, talán az, hogy az óra számlapján, hol árnyékba borította, hol megvilágította egy imbolygó lámpa, egyébként este volt már, s fújt a szél — egyszóval felnézett az órára, s eszébe jutott a kora. „Még most, mintha a múlt héten lett volna, hogy katona voltam. Pedig eltelt már azóta öt év, hat is...”

Akkoriban sokáig nem hagyta nyugodni az óra alatti pillanat. Éjjel, ha nem tudott aludni, eszébe jutott, aztán reggelente, ha a buszon utazott, ha egyedül lehetett, ezen morfondírozott. „Az ember minden áldott nap hajnalban kel fel, aztán estig melózik, néha még vasárnap is, mostanában egyre többet kell vasárnap meg szombaton is ... Könyörögnek az embernek. Az egyik nap nem különbözik a másiktól, minden reggel ugyanaz az álmosság. Jó lenne már magunkkal is foglalkozni kicsit..."

Kalenda albérletben lakott. Udvarra nyíló külön szobája volt, itt lakott már nagyon régen, még a katonaság előtt ideköltözött, meg is szokta már, meg is szerette ... Sok embert ismert meg a környéken — „igaz, hogy sok köztük a simlis, de van köztük tisztességes is” —, közel volt a pályaudvar, az italboltok egymást érték, s egy hatalmas kórháznak az árnyéka elért az ő épületük faláig. Idős asszonyok, nyugdíjas házaspárok laktak a bérházban, esténként kiültek a folyosóra, figyelték a szemközti falat — a csend beburkolta a lépcsőházat, s az omladozó vakolat fölé mozgó ábrákat rajzolt — néha tompa zaj jutott el az italboltokból a folyosókig, néha felbőgött egy rádió, aztán gyorsan lehalkították, s alighogy besötétedett, mozgó, fényes pontokként világítottak a televíziók a lefüggönyözött ablakok mögött.

Ha estefelé végigment a folyosón, az idős emberek megdicsérték: fényesre pucolt félcipőben, vasalt nadrágban lépegetett előttük, fehér inge és divatos nyakkendője elegánssá tette, mintha nem is lett volna odavaló, ebbe a bérházba, a haja is fényesen csillogott — „biztosan dióolajjal keni a haját,” mondták többször is a folyosón üldögélő