Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 5-6. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Regényrészlet)
BALÁZS JÓZSEF SZERETŐK ÉS SZERELMESEK (REGÉNYRÉSZLET) I. A kátrányszínű úttesten szikrázott a kora reggeli napfény. Az irodaház ötödik emeletéről olyannak tűnt az út teljes hossza, mintha elszakadni készülne aföldtől. Az ablak előtt álltak. Szerszámokat — vésőket, ecseteket, csavarhúzókat, egészen kis kalapácsokat — szorongattak a kezükben, s mellettük az alacsony asztalon egymás mellé lökött kopott aktatáskák meredtek a plafonra; zsírfoltos papírvégek kandikáltak ki a nyitott táskákból. Most öltöztek át. Bőrük fokozatosan szokja meg a gyűrött, a kosztól néhány helyen már megkeményedett munkaruhát, amíg begombolkoznak, amíg átkötik a derekukon a madzagot, nem szólnak egymáshoz. Néhányan mintha magukban beszélnének, düny- nyögnek, majd egykedvűen bámulnak maguk elé. Kinéznek az ablakon: a napfénytől remegő nyílegyenes út összefolyik a szemük előtt. „Reggel van.” Pár nap múlva befejezik az irodaház építését. Most mázolnak, zárakat szerelnek fel, a műanyagpadlókat ragasztják, kijavítják a rosszul felragasztott tapétát, lakkozzák a faburkolatú szobákat, újra ellenőrzik a szigeteléseket, az ajtókat, ablakokat... Az ötödik emeleten elfoglaltak maguknak egy szobát, itt öltöznek át, itt esznek, itt beszélik meg a munkákat, itt pihennek, itt szívnak el egy cigarettát. Rossz székeket, rongyos fotelokat szereztek maguknak, hogy leülhessenek, s rájuk rakják levetett öltönyeiket is. Reggelenként nyolcan-tízen szoktak öltözni ebben a szobában. A napok mindig egyformán kezdődnek. A reggeli órákban jobban igyekeznek, gyorsabban jár a kezük, szavak nélkül, gördülékenyen dolgoznak egymás keze alá, ilyenkor csak a munka a fontos, csak az, hogy délig jól látható mennyiséget végezzenek el a munkából, hogy azután nyugodtan, ráérősen leülhessenek ebédelni. Csak a csoportvezető van velük egész nap, ritkán jön egy ellenőr, aztán a vállalattól egy mérnök, „egy műszaki ember”, ahogy maguk között nevezik. A „műszaki ember” mindig akkor szokott jönni, amikor befejezik az ebédet, arra még nem volt példa, hogy délelőtt, netán a reggeli órákban állított volna be. S mindegyik „műszaki ember” egyformán viselkedik; nem túl hangosan és nem is halkan köszön. Jó, megbízható köszönés ez, megtoldva egy tétova fejbiccentéssel. Nyugodtan, ráérősen bámulják a falat, az embereken éppenhogy végigsiklik a tekintetük, csak úgy szórakozásból végighúzzák a mutatóujjukat a frissen festett ajtón a kilincs felett, aztán kimennek a folyosóra, beszélgetnek a csoportvezetővel, majd a csoportvezető lekíséri őket a lépcsőn — mindig a lépcsőn mennek le, hiába van már készen a lift, a „műszaki ember” nem tudni miért, nem használ liftet — s amikor visszajön a csoportvezető, csak ennyit mond: — Az isteneknek is tetszik a munkánk. „Akkor jó”, néznek rá az asztalosok, a festők, a burkolok. „Akkor jó”, gondolják még egyszer, de aztán dolgoznak tovább, nem foglalkoznak többet vele. S most, ahogy így állnak, ahogy kibámulnak az irodaház ötödik emeletén az ablakon, eszükbe jut, hogy nemsokára elmennek innen. A város másik végében kezdenek újabb U
