Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 5-6. szám - Az írás megbékítő hatalma Sütő András-sal tűnődve az idő felett - (Az interjút készítette Ablonczy László)

Károly mellett. Kedv az együttlétekre, találkozásokra azóta se apadt, emlékük van a magyarországi alkalmakról is; nem volt annyira szoros az ideje, hogy el ne fogadja a lakitelkiek meghívását, vagy a kaposvári könyvtár szíves invitációját. Az írás megbékítő hatalmában az írónak nem jelentenek-e időveszteséget és békétlenséget ezek a találkozók? r

— Közönség helyett közösséget mondok inkább. írónak nem közönsége, hanem közössége van. Közönsége van a cigányprímásnak. Tehát ha én egy közösség tagjaként a magam individuális életérzését ennek a közösségnek a létezésében ellenőrzőm s rájövök arra, hogy akarva akaratlanul is kifejezem azírásban, akkor én már elszakíthatat- lanul hozzá vagyok kötve ennek a közösségnek az alakulásához, mert annak része vagyok. Épp a közösséggel való találkozások erősítenek meg abban, hogy az irodalomnak igenis van társadalmi értelme. Kivétel az a divatos áramlat, mely fennen hangoztatja, hogy az irodalomnak nem lehet közösségi küldetése, mivel az kizárólag individuális vallomás.

Sartre írja valahol, hogy az írás nem valósul meg csak azáltal akihez szól, s az olvasás időben zajlik, tehát az író időt kér kölcsön az olvasótól. Hogyne találkoznék hát szívesen hitelezőimmel. Szívesen azokkal, akik, nálunk legalábbis, megható ragaszkodással jelzik, hogy nem sajnálják a nekünk kölcsön adott időt. Nem önzetlenül teszik és nem azért, mert az írótól, mint választott istenétől mindenre magyarázatot kapnak, hanem azért , mert saját életérzésüket, nyílt vagy titkos létérzésüket ismerik fel az írásban. Ember és ember nem találkozhat bűntelenül. Hát akkor az író saját közönségével. Amely vagy megnyugtatja, megerősíti eddigi munkájában vagy közönyével bünteti. És itt hozzá kell tennem, hogy nem föltétlenül az a nagy író, aki iránt nem közömbös saját közönsége. Társadalmi közöny adott esetben olyan újat is büntethet, amit az idő igazol későbben. Bonyolult kapcsolat. Távolról se akarom igazolni, hogy a művet az iránta való kollektív érdeklődés dönti el. Maroknyi volt kezdetben Adynak is a hívő serege. Bánffy Miklós azt írja, hogy Bartók zenedarabját bemutatva az opera zenészei kártérítést követeltek, mondván, hogy fizessék meg a kárukat, mert a hegedűt a vonó fájával kellett ütögetni. De ebből nem következhet, gondolom, hogy föltétlenül az a zseniális, amitől napjainkban a legtöbben elfordulnak.

— A színház az irodalomhoz hasonlóan kölcsönkéri az időt a nézőtől. Az Egy lócsiszár virágvasárnapjá-t három változatban, a Csillag a máglyán-t négy elképzelésben láthattuk immár, s nemrégen az Anyám könnyű álmot Ígér szép színpadi sikerét teremtette meg Szabó József a nagyváradi színházban. A színpadi szerző miként tapasztalja ezt az esténkénti, író és közössége közötti szerződést?

— Színházi előadáson is az író—olvasó találkozókhoz hasonló érzés kapja el az embert; csak helyette a színészek beszélnek. És gyönge vigasz, hogyha mondandó híján a színész közönségcsábító fogása teremtfigyelmet. Üres szócsépléssel tartósan nem lehet közönséget kapni. Az Anyám könnyű álmot ígér színpadi változatával a nagyváradiak végig járták Székelyföldet. Az ő előadásuk mindenütt, ahol megfordultak, a székely paraszti közönséget tulajdonképpen nem a könyv felé fordította elsősorban, hanem saját megélt történelmük felé. Szenvedélyesen vitatták, hogy mit kellett volna tenni másként és jobban az ötvenes években. Ami talán halvány jele lehet annak is, hogy a jövőben jobban tudják, hogy mit kell cselekedni. Ebből megint az tűnne ki, hogy egy színpadi munkának legfőbb ismérve a társadalmi hatás lenne. Az időhöz között társadalmi cselekvésnek abszolutizálása. Dehát az időben tartósabb emberi érzések is konkrét cselekvési kör között születnek és nyilatkoznak meg. Ennek az előadásnak az úgynevezett aktualitása, amit egyesek pejoratív módon értelmeznek, időben tartósabb emberi gondokat fogalmazott meg.