Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (Második rész: Meghalt Mátyás király, oda az igazság)

germánok mitológiáját (ez utóbbit a jellemző történetről Kyffháuser-mondának nevezi a folklór) juttatta eszünkbe. A Mátyás-hagyomány egy részének azonban mind ezeknél, mind a szomszéd népeknél távolabb visznek a szálai térben és időben egyaránt. Igaz, az alább említendő mondáknak és történeteknek a hőse már nem Hunyadi Mátyás, hanem más királyok és fejedelmek, de az összefüggés aligha kétséges.

Még Mátyásnál is nevezetesebb álruhás király, az Ezeregyéjszaka világának mesehőse, Harun al Rasid bagdadi kalifa, aki, akár kései európai „rokona”, gyakran indul éjszakai útra, hogy fölismerhetetlenül elváltoztatva magát kifürkéssze, miként élnek alattvalói, elégedettek-e uralkodásával, történnek-e igazságtalanságok a birodalomban. A görög hitregékben is szerepelnek álruhás hősök. Például Philemon és Baucisz, a boldog házasélet ókori mintájául szolgáló emberpár egyszer, nem ismervénl fö őket, házába fogadott két istenséget. Jutalmul Zeusz és Hermész templommá változtatták a szegényes kunyhót, és hosszú békés élettel ajándékozták meg a benne lakókat. A bibliai Ábrahám, a zsidó nép ősatyja pedih három álruhás angyalt fogadott be a sátrába.

Ezeknél azonban időben sokkal közelebbi álruhás „rokonai” is vannak Mátyás királynak. Számos nép történelmi hagyománya számon tart egy-egy jó uralkodót, akinek igazságos volta és nagysága éppen abban nyilvánul meg, hogy rangját elrejtve vegyült a nép közé és igyekezett megtudni, hogyan kormányozhatná jobban az országot. A franciák IV. Henrikről, aki a parasztság sorsán igyekezett javítani, úgy tudják, hogy szerette volna, ha vasárnap minden alattvalójának tyúk fő a fazekában. A híres spanyol drámaíró, Lope de Vega a párizsi bíró képében hűséges paraszti alattvalójához betérő IV. Henrikről írta sokat játszott darabját, a Király és parasztot. A németek Nagy Frigyest, a fölvilágosult szellemű porosz királyt, a csehek II. Józsefet tették meg hasonló álruhás történetek hősévé.

Ha azonban nem az álruhás hős, hanem egy-egy másik történet hasonló nyomozását végezzük el, szintén távoli időbe és területekre érünk. A három lustával kisebb vagy nagyobb mértékben egyező mesék, példázatok nagy számmal fordulnak elő a közelés középkeleti folklórban és sokkal durvább, kíméletlenebb részletekkel.

A folklór nemzetköziségének ismeretében is fölvetődhet a kérdés, ha a magyar Mátyás-hagyománynak ilyen mély a gyökere az eurázsiai népköltészetben, vajon vannak-e olyan részletei, amelyek mégis elsősorban hazai talajban termettek. A kutatás erre a kérdésre eddig még nem felelt kielégítően. Csupán feltehető, hogy a szőlőt kapáltató király vagy az aranytálakra lépkedő kamarás története, valamint a kutakhoz, fákhoz, sziklákhoz, határnevekhez fűződő mondák helyi fejlemények. Addig, míg a magyar Mátyás-kultusz pontos története föl nem tárul, többet aligha mondhatunk.

Marco Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója még Nagy Lajosról említette krónikájában, hogy gyakran álruhában jár a nép közt. De sem ő, sem pedig Galeotto Marzio, aki szintén számos érdekes történetet följegyzett királyáról (ezeknek azonban egyike sem folklorisztikus), nem tudott az álruhás Mátyásról. A legrégibb népies történetet Benczédi Székely István örökítette meg írásban 1558-ban az első magyar- nyelvű világtörténetben. Egy durva, de furfangos parasztember és a király találkozását beszélte el, majd hozzáfűzte: „Efféle trufái sokak vadnak a Mátyás királynak, kikről én most többet nem írok.” 1575-ben Heltai már álruhás történettel állt elő. Valószínűleg ebben az időben indulhatott meg az a folyamat, amelynek során a nemzetközi vándortörténetek egy része nálunk Mátyás alakjához tapadt. Igen jellemző a Mátyáskultusz kialakulásának szempontjából, amit éppen ő jegyzett meg: „Életében mind az egész ország kiált vala Mátyás királyra, hogy kevély, nagyravágyó, hirtelen haragú és felette igen telhetetlen volna: megnyúzná és megenné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala minden esztendőben az országot. De

95