Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Rinyai László: Emma és a metró

Amikor nagyon fáztam, behúzódtam az egyik kábelalagútba, tüzet raktam hulladékfából és guggoltam mellette árván. Olyan lehettem ott, mint a makkhetes.

Egyszer T. Imre bácsi, a munkavezetőm alaposan letolt, szerinte jó kis deszkadarabokat vagdostam össze. Szerintem nem voltak jók azok már semmire! Különben is betonosak voltak, úgy pattogtak, szikráztak a tűzben, mint a csillagszóró.

Legtöbbször vasárnap is dolgozni kellett, főleg a szivattyúnál, mert szívatás állandóan volt.

Ha szombaton történetesen bált rendeztek — minden hónapban legalább egyszer; rém örültünk neki — másnap rá se rántottam. Pedig keringőztünk, tangóztunk egész éjjel, volt egy állandó táncpartnerem.

A kulturális élet, az jól ment akkoriban. Volt a vállalatnak egy kis színjátszó köre is. Én nagyon ágáltam, mert mindig parasztasszony vagy öregasszony szerepet osztottak rám. Aztán mikor a Volokalamszki országutat játszottuk, valami gimnasztyorkaszerű öltözékben feszítettem. Sikerem lehetett, mert jutalomképpen — K. Irénnel együtt — beutalót kaptam a vállalati üdülőbe, Miskolc-Tapolcára.

Erre az Irénkére kicsit irigykedtem, mert ő volt a színdarabozók szépe és üdvöskéje, a jó szerepeket mindig ő kapta. Pedig csak egy vékonyka, vézna kislány volt, nem tudom mit ettek rajta.

Csasztuskákat is gyártottunk:aki élenjárt a munkában vagya békekölcsönjegyzésben, kiénekeltük.

Be lehetett engem szervezni mindenféle kulturális dologba! Népi táncos is voltam. Egyszer aztán igen elszégyelltem magamat fellépéskor. A hímzett blúz valahogy eléggé kivágott volt, és kilátszott alóla az én egyszerű sifon kombiném vékony slingelt pántja.

Moziban röviddel Pestre kerülésem után voltam először. A Vidám vásárt láttam — orosz film. Nem emlékszem már a tartalmára, de igen-igen tetszett, hogy mindenki énekel benne és csuda vidám! 1960-ban aztán, amikor első ízben jártam a Szovjetunióban — metrós delegációval —, a barátságos fogadtatás, az a nagy kedvesség mindjárt a Vidám vásárra emlékeztetett vissza. És még a Nyugtalan boldogság című film is valahogy nyomot hagyott bennem. Általában a Vörös Csillag, a Balaton, a Zrínyi és a Bástya moziba jártam, illetve jártunk a lányokkal. Ezek voltak közel a Vörösmarty utcai „lakáshoz”.

Színházban a Három a kislányt láttam először, valami ismerős házmester néni cipelt el rá. Aztán voltam jónéhányszor a Néphadsereg Színházban, vagyis a mai Vígszínházban, ide csoportos látogatásokat is szervezett a DISZ. Egyszer a színház ajándékműsort is adott a földalatti dolgozóinak.

Operába — érdekes módon — előbb eljutottam, mint színházba. A munkahellyel szemben, a Kerepesi út és a Hungária körút sarkán, abban a nagy házban lakott egy hentes, annak volt egy fia, a Gyuri, meg egy lánya, a dagadt Erzsi. Gyuri csapta is kicsit a szelet nekem, az Erzsi meg jó barátnőm volt. Intelligens lány volt, operaénekesnő szeretett volna lenni. Munkaidő után gyakran felmentem hozzájuk, s ő elmesélte egy- egy operának a tartalmát. A Gyuri meg, aki egyébként a Néphadsereg Központi Művészegyüttesének a tagja volt mint hegedűs, addig a WC-ben gyakorolt, mert annak igen jó volt az akusztikája. Váltogatták egymást a WC-ben, az Erzsi is többnyire ott énekelt.

Az első opera, amit megnéztünk, a Lammermori Lucia volt. A zöld pettyes ruhámat házilag sötétkékre festettük, abban mentem el az Erkelbe. Akkoriban még eléggé tökéletlen festékanyagok voltak, ráadásul meg is izzadtam, így a bőrömet alaposan megfogta.

Az olvasást is Pestre jövetelem után kezdtem el, mesekönyvekkel. Aztán a Kupoláknál a portás bácsi — egyébként levitézlett táblabíró — táskaszámra hordott nekem

61