Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Ember Mária: Novellák (Az esztékában, Párosán)
PÁROSÁN A román tengerparti fürdőhelyen, ahol az ember, ha magyar, mindjárt hátracsapja a fülét a sok német közt ritka magyar szóra, a szigetként kiépített,,Insula”étteremben figyeltem fel négyükre. Török kávét reméltem a matróznak öltözött pincértől. Délután öt óra lehetett, majdnem mindenki belefáradt már a tengerbe. Ők négyen együtt érkeztek és leültek a szomszédos asztaléhoz. Az egyik férfi, nagydarab, hangos, életvidám ember, két-két adag halat kért, rántottat is, sültet is: magának meg a feleségének. Az asszony, kerekarcú, barna, ifjabb éveiben igen csinos lehetett, mostanra azonban már teljesen kiment a formájából, s ez a tény mélabúsan tükröződött az arcán. Hízásnak indult egyébként a férfi is, feszült, felcsúszott a kék trikóing a gyomránál. Autóbusz- vagy teherautósofőrnek néztem. A másik párból csupán az asszony rendelt egy adag rántott halat, a férfi borszéki vizet kért. Ez az asszony karcsúbb volt, magára jobban adó, egy-két évvel talán idősebb amannál. Már amikor beléptek, rémlett, hogy testvérek, bár a hasonlóság nem volt feltűnő, inkább a típus rokonsága, amelyhez tartoztak. A férfi viszont, aki vele jött, vörösesszőke hajával, kivörösödött arcával, pipaszár lábaival szöges ellentéte volt a nyugodt-egyenletesen lebarnult, mackószerű másiknak. Ha azt sofőrnek néztem, emezt kalauznak tettem volna meg ugyanazon a buszon. Nekik hozták az ételt előbb; most forralják a vizet a kávénak, szólt oda nekem a matróz, legalábbis ezt vettem ki a szavából. A nagyember vidáman rásöpörte a roston sült halat a rántotthalas tálkára, ugyanígy tett a feleségének rendelt két adaggal, az asszony bágyadt tiltakozása ellenére. ,,Meg fogod te ezt enni, anyukám” — véltem leolvasni az ajkáról. S ekkor véletlenül elfogtam egy pillanatot, a másik asszony pillantását, amint rajta felejtette ezen az emberen. Az arca lágy volt, a szája egészen kicsit tátva maradt. A férje ezenközben azzal volt elfoglalva, hogy a citromgerezdből cseppeket facsarjon az asszony adagjára; a nő ingerülten tolta odébb a kezét. Nem hallottam, mit mond, inkább láttam, hogy valami olyasmit, utálja, ha belenyúlnak a tányérjába, miért nem rendel magának, ha gusztusa van rá, vagy egyszerűen csak: mit szórakozik. Az elutasított férj felállt, marokra fogta a fényképezőgépét, lement a lépcsőn, hogy megörökítse a társaságot. A nagydarab férfi két villa közé emelte a halat, a szája elé vitte, jóindulatú öngúnnyal jelezni kívánta talán, hogy most sem győz enni, mint általában, vagy éppen ellenkezőleg: most habzsol csak igazán, ezen a nagyhírű fürdőhelyen. A felesége abbahagyta az evést, komoly arccal nézett a lencsébe, most is zavarhatta teltsége s elteltsége. A másik asszony azonban hirtelen felengedett, szép fogsorát megvillantva nevetést mímelt. Furcsa volt ez a minden átmenet nélkül felvidulás, hisz az imént lesütött szemmel, rosszkedvűen trancsírozta apró falatokra a megcitromozott halat, s mire a férje visszatért, rákattintva a bőrtokot a gépre, már visszatért ő is a lassú majszoláshoz, szája körül az előbbi kelletlen vonással. S az az érzésem támadt a túlsó asztalnál, hogy eltökélten nevetett, célzottan, célratörően: hiszen abból a képből a másik házaspár is kap majd emlékbe: legyen az ő mosolya a másik férfi előtt, valahányszor csak kezébe veszi a képet. De én tudtam, hogy a képből nem lesz semmi — délután fél hatra már túl sok volt az árnyék a fedett sziget-teraszon. Másnap délelőtt, a strandon, magyar szóra kaptam fel a fejem. ,,Nem jössz, sógor?” — kérdezte a kövérebbik s elindult a ma kivételesen békés víztükör felé. Fürdőnadrágban jobban festett, mint a szűk trikóingben. A sovány, aki levetkőzve még girhesebbnek látszott, mosolyogva intett nemet. „Nem sietem el” — kiáltotta. A kövérebbik asszony a lepedőket rendezgette a földön, nagyobbfajta kavicsokat keresett, hogy a sar34
