Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - Olzsasz Szülejmenov: Ázsia (Befejező rész) - Buda Ferenc fordítása

Ázsiába érkezvén a türkök tengir ég-isten kultuszát átadták a mongoloknak. Ősi kulturális együttműködésük nyelvükben tükröződött. A közös szóállomány rétegei s egynémely nyelvtani momentum megegyezése módot ad rá, hogy a nyelvészek a mongol és a türk nyelveket genetikailag rokonoknak tekintsék, amelyek egy közös forrásból, az altáji ősnyelvből eredtek. Mítosz ez, amelyet az indoeurópai nyelvtudomány módszere hozott világra. Jóllehet még ezzel a módszerrel is különválasztható a kölcsönzés a rokonságtól. Később a kipcsak törzsek valamennyien elpártoltak tengritől. Mint mentő fonálba, mely őket a nagy múlttal összeköti, úgy kapaszkodtak a Névbe. Ezt a fonalat a muzulmán, buddhista és keresztény hittérítők kardja metszette ketté.

A13. században a mongolok tönkrezúzták a kipcsakokat. Egy részük Magyarországra került. A huszadik századra elfelejtették nyelvüket, nevüket, fölvették a kereszténységet, ám valami együtt tartotta őket, noha kevesen maradtak. S amidőn kijőve a karcagi keresztény templomból körbeültek nem-keresztény imát mondani,a köréjük gyűlt emberek kacagtak az ő szavaikon:,,Tengri, Tengri, ámen! Tengri, Tengri, ámen!”

Dőltek az emberek a nevetéstől. Hisz oly mulatságos volt számukra, amint ezek a kiálló pofacsontú vénemberek szigorúan és odaadóan fohászkodnak a kukoricához. (Kukorica magyarul: tengeri.)

Ezek az öregek az egész kipcsak anyanyelvből egyetlen szóra emlékeztek — a Névre. Amely nem is tartozik az alapszókincsbe ... Elmondta Németh Gyula, öreg turkológus.

Rosza és rasza

(Záradék helyett. Bevezetés a PB — paleográfia a beszédben — c. témához)

Felemeljük a kagylót, tárcsázunk. Láthatatlan, kitapinthatatlan jelzések futnak a vezetékeken ezer meg ezer kilométerekre, valaki álmosan belefúj a mikrofonba és kiejti a megszentelt telefonszót: „Halló . ..” Válaszolunk: „Halló”. Zavaró zörejek, s a zúgáson, recsegésen áttörve, hívunk: „Halló! Halló!”

Nagyanyám, meglátván egykor a telefont, úgy döntött, hogy én az istennel beszélgetek. Azóta vele igazhitű tisztelettel telefonálok. Ámbár végezetül megértette, hogy nem mindenki méltó erre a névre, akivel történetesen beszélgetnem kell. Azonban az első megrázó érzés lerakodott a tudatában. Olykor, amidőn már igen egyedül van, kiballag a villamosmegállóba az automatához, megkér valakit, hogy tárcsázza az általam fölírt számot, és irodámban fölhangzik a halk nagymamái csöngetés. Tíz másik közül fölismerem. Fejkendőjét félrehúzva fejét oldalra hajtja, odaszorítja fülét a csudálatos hallócsőre, s hallom hívását: „Allah .. . Allah ...”

.. .Bámulatos a sorsa ennek a varázsszónak. Erősen kötődött a telefon beszédhez. Máskülönben nem használnák. Meglehet, azoknak az angol telefonistáknak a révén terjedt el ezaszócska — az övéké—, akik Oroszországban az első készülékeket fölszerelték. S mi fennhangon ismételgetjük száz esztendeig egyhuzamban anélkül, hogy elgondolkoznánk. Az angolok és amerikaiak úgy köszönnek, hogy vállon veregetik egymást, s a keménykalapot megemelve kezet szorítanak: „Hello!”

Mikor és miként kölcsönözték a keresztények a megszentelt héber szót: héloh — isten —, amelyet az orthodox zsidók minden találkozás elején kimondanak? Ezzel a csöndes szóval fölismerik övéiket a máshitűek tömegei között, a világban való kétezeresztendős bolyongásuk viszontagságos útjain. S ma a távbeszélővonalakkal teleszőtt bolygó e szó révén értinkezik, amely már nem értelmével él, hanem külső mecha43