Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Ember Mária: Novellák (Az esztékában, Párosán)
EMBER MÁRIA AZ ESZTÉKÁBAN Már az anyja is egy furaság. Lomha, nagydarab nő, majdhogynem kicsusszan mindene. Megpattant oldalvarrások, hevenyészett gombolás, széthullani induló konty. Álmatag — vagy egyszerűen álmos? — mozdulatok. De a gyerek, a gyerek: az aztán megkeserítette az amúgy is mindig keserves várakozást ezen a délelőttön a körzeti orvosi rendelő előtt. Három vagy négy éves lehetett, jól fejlett kisfiú. — Sandri — mondja halkan, ki tudja már hányadszor, az anyja. — Sandri, nem szabad. — Ez egy fiók-Rózsa Sandri — állapítja meg a szomszéd házból a volt viceházmester- né. Kivételesen enyhén fogalmaz (immár nyugállományban, szolgálaton kívül). Sandri futópályának nézi a folyosót. Korcsolyapályával tetézve. Neki-nekilódul, sarkán csúszna tovább, valami téli emlék fűti talán a mai kánikulás napon. Jeget remél előtűnni a metlachi kőlapok fényén. Elesik, felordít. Bambán várjuk, hogy bőgni kezd. De már lendül is tovább. Felbukik persze. Ordítása tagolatlan, brutális. — Sandri — mondja fásultan az anyja. — Sandri, nem szabad. A rendelő ajtaja mögül kinéz a nővér. De nem szól, visszahúzódik. Van valami ennek a gyereknek az arcán. Talán a túl-piros pofácskája. És oldalról nézve aránytalanul előreáll az orra, a szája, az állkapcsa. A jávai majom-ember profilja, kölyök korából, még vagy már szőrtelen. Most hasoncsúszva próbál éppen jeget érzékelni maga alatt a kőkockák kopárán. Nemcsak ingmellével nyalja fel a port, a nyelve is működik, nyála is csorog. — Sandri — próbálkozik az anyja, de milyen lagymatagon. — Sandri, ide gyere. Mi, többiek, magunkba kucorodva ülünk. Igyekszünk minél keskenyebbek lenni. Oda nem nézni. A teret betölti a szétvetett combokkal lustán elterpeszkedő nő, és a behúzott lábunk előtt gyorsvonati sebességgel hasmánt száguldozó kisfiú. De már nem is. Most a falakat veszi célba, azoknak ront neki. — Még behorpasztja a fejét — sopánkodik a volt viceházmesterné. Ez milyen gyerekszerető lett, hogy már nem üldözi őket hivatalból. De Sandri: mintha falba akarná verni magát valóban. Barnára sült, formás lábaszárát odacövekeli a zöld olajfestéktől fénylő felület elé. Kicsit kivár, aztán nekiveti magát, olyan kétségbeesett dühvei ... Végre mozdul az anyja. — Sandri — halljuk megint —, Sandri, nem szabad. Odavezeti a székhez. A gyerek egyetlen izmos mozdulattal lesöpri anyja kikészített igazolványát. Éleset kaccant, felkapja, göcögve mulat tovább magában. Egyszercsak torkán akad a hang. Észrevette az igazolványképet. — Mámá! — kiáltja. Piszkos, izzadt pofácskája feljebb húzódik a szeme ránca alá. Arcán a felismerés boldogsága. És a rajongás az iránt, akit képről sikerült azonosítani az értelem másod- percnyi felszikrázásában. Erre a pillanatra övé volt a Mennyek Országa. 33
