Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Olzsasz Szülejmenov: Ázsia (Befejező rész) - Buda Ferenc fordítása
lőinek” kezébe, de ezek a történetírók olvasatában hulladékanyaggá, az i. sz. 20. század közjóléti szakemberei által jólismert konyhai felszereléssé változnak. Minthogy elterjedt vélemény szerint szimbólummá csak a szimbólumok válhatnak. Az ősi temetkezések a történelmi anyag alapvető — ha nem egyetlen — forrásai. Ezért a hozzájuk való efféle viszony a történetírás általános helyzetére csak kedvezőtlen lehet. A temetkezési kellékekben a régiek filozófiai képzetei testesülnek meg. A kurgán csillagai Főikéi a nap, halad az égen, félkört írva le rajta. Vörösük leáldoztakor. Eltűnik. S a világ sötétbe borul. Fénylő csillagok ülnek ki a mennyboltozatra. A nap halála az éjszaka — ez a megfigyelés alkotja alapját a tengriánus temetkezési rítusnak. Ahol ez kialakult és világosan megmutatkozott: Sumér. Az éjszaka jele az ósumér írásban: — az ég kupolája és a csillagok. Ugyanez jelenti a sötét, a fekete, a halál fogalmait. Az ég gyermekei számára a fekete a gyász színe. (A jel úgy is magyarázható, mint az előző, a feldöntött csésze továbbfejlesztése. Eső, meghintés. A halál képzeteinek — a meghintésnek, az esőnek — összevegyülése ismert szokás az ősi földmívelőknél, akik esőt idézve embert áldoztak, vagy embert temetvén vízzel hintették be a sírt. A filozófiai kiegyenlítődés — egyik a másik nélkül nem lehet meg — egyszerűen döntetett el: ha a halál az ok, úgy a meghintés (az eső) az okozat — és fordítva.) Ezen jel alakja szerint jön létre az Ég fia síremlékének architektúrája, a kupolaforma. A jel mágiája annyira erős volt, hogy a papok kezdetben arra törekedtek, hogy az attribútumokban azt a legapróbb részletekig megismételjék. A Kihunyó Nap testét mesterséges csillagokkal: drágakövekből és fémekből készített hosszúkás gyöngyszemek sokaságával hintették tele. Ezek borítják sűrű tömegben Sumér királyának és királynőjének testét. Ez igen fontos sajátosság, már a tengriánus temetkezést meghatározó vonás. A régészek úgy vélekednek, hogy a királyok és királynék mindezt az ékszert életükben viselték s magukkal vitték. Akkor viszont azt is be kell látni, hogy az arany álarcok (az arany a távozó nap férne) mindennapi viseletűk darabjai voltak. A gyöngyöknek csupán temetkezési kellékként volt jelentése. (Később — számos kur- gánból és sírboltból rablók keze által eltávolítva — divatba jöttek, mint az élő királyok cicomái és hatalmi jelvényei. A sírfosztogatók arannyal kivarrt temetkezési kaftánokat húzkodtak magukra, szűk, hosszú ujjakkal, amelyekből a kezükfejét sem bírták kidugni. Könyöktájékon nyílást hasítottak a kezeknek, s így — a ruhaujjakat földön vonszolva jártak benne. Amint mondani szokás, kicsípték magukat, kieresztve a kaf- tánujjakat. Hatökrök a holtak ruháiban. Ezek az új királyok immár nem vettek magukhoz drága holmikat a sírban. Minderről azonban később. Sumérban a temetkezési köpenyeket még nem varrták ki arannyal.) „A királynő keze mellett egy szép arany kupa állt. Felsőtestét teljesen elfödte az arany, ezüst, lazurit, karneol, achát gyöngyök tömege.” Nemcsak az eltávozó asszonyt ékesítették gyöngyökkel. Az elhunyt király teste „arany és lazurit gyöngyök százaival" volt borítva. Egy karakumi sírban a „csillagok” diadalmasabbak. „Különösen gazdagnak mutatkozott egy kisgyermek sírja, akinek nyakát és vállait több mint 400 gipsz, néhány ezüst és lazurit gyöngyből álló gyöngysorok fogták át". A „csillagokkal” való beszórásnak ez a hagyománya sokáig fönnmaradt, egészen a középkorig. Csecsen-lngusföldön néhány évvel ezelőtt felnyitottak egy földalatti sírkamrát, egy katakombát. „Az eltemetett nő nyakékében különböző alakú és színű gyöngyök százait lelték.” / 39
