Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Olzsasz Szülejmenov: Ázsia (Befejező rész) - Buda Ferenc fordítása
OLZSASZ SZÜLEJMENOV ÁZSIA SUMER-NAME II. (Befejező rész) Rövid következtetések 1. A táblázat alapján beszélhetünk róla, hogy a sumér és a türkszókészlet összehasonlítható egymással. A szóalakok és jelentések megegyezése szisztematikus, tehát nem véletlenszerű. 2. A példák a vizsgált nyelvek szoros, tartós kölcsönhatásáról tanúskodnak. Némely esetben szemmellátható a sumér lexémáknak a türköktől való függő viszonya. Hangtan a) A türk anyaggal való egybevetés segíthet a sumér hangállomány képének fölidézésében, amelyet az ósémi szillabáriák pontatlanul rögzítettek: az akkád írásnak nem voít jele a palatális magánhangzók számára. A táblázat alapján föltehető a kérdés: vajon nem volt-e meg a sumérban a hangoknak minőség'szerinti szembenállása (u — ü, a — a). A nyelvjárási alakok (TUS — SUS leereszkedni) alátámasztják gondolatunkat. A t, d mássalhangzók csak magas magánhangzók előtt palatal izálódnak. (V. ö. a sumérban: TI — Sl élet). A Zl változat egy előző nyelvjárási alak — Dl — létezését valószínűsíti. A ZABAR „réz” kifejezés nyilván a DÄBIR-re vezethető vissza, amely megfelel a türk täbirnek. A sumér vokalizmus vázlatát a következőképp látjuk: a — e, u — ü, i. A hátul képzett „a” magánhangzóval mindig az ,,e” áll szemben, ritkábban a — valószínűleg nyelvjárási — „á”; (ellentétben a turkológusok által elfogadott véleménnyel, amely szerint az ,,e” jóval később jelent meg, mint az „a”). Az u magánhangzóval mindig ü, ritkábban i áll szemben. Az o — ö hangok a sumérban nem mutatkoztak, ugyanúgy, mint ahogy az y sem. b) Hogy volt-e a sumér szóban magánhangzó illeszkedés, azt egyelőre nehéz volna határozottan állítani. De a szó harmonizálására való törekvés megfigyelhető, jóllehet nem a hangok minősége, hanem azonos alakja alapján. A sumérok arra törekedtek, hogy „kikerekítsék” a szót, azaz a mássalhangzó-struktúrát egy magánhangzóval töltsék ki: dingir, szikii, udun, amar, dumu, dirig, eren, zabar, szakar, emek, dili, uzug, uruk stb. Ámbár ebben a folyamatban csak azok a homályos morfológiai szerkezetű kölcsönszavak vesznek részt, amelyeket monolitként fogadtak be: túrna—dumu-, tengir — dingir, tabir — dibir stb. Ugyanakkor a saját etimológiai képzések nem kerekülnek: ensi, enki, ugken, kena, sutag, ibira stb. Ez a törvényszerűség a kölcsönzést meghatározó közvetett diagnosztikai ismertetőjelként szolgálhat, noha vannak egyes kivételek, amelyekben a kölcsönszó megőrzi elsődleges magánhangzóállományát — gestuk. Lehet, későn került a nyelvbe és nem sikerült kikerekíteni, akár a SUBA, SZIPA „pásztor” szót. Az elsődleges magánhangzó állomány eltorzulása (a magánhangzók asszimilációja) lényegesen megváltoztathatja a sumér szó alakját, és másnyelvű anyaggal való összehasonlítás nélkül a sumér ősalakokat lehetetlen megállapítani. c) Még egy sajátosság, amely megzavarja a sumér ősalakok megállapítását: a véghangok elvesztése. Leggyakrabban a mássalhangzóké. A különböző korú írásos források ritka esetben teszik lehetővé az elsődleges alak rekonstruálását (uzug — uzu — uz), de legtöbbször csak az utóbbi, lepusztult változatok jutnak el hozzánk. S ekkor találgatni kell, milyen volt az elveszített hang. Némely török nyelvre (leggyakrabban a kipcsakra) szintén jellemző a véghang elvesztése. Vessük össze pl. az oguz és kipcsak lexémák viszonyát: szuluk — szulu (tiszta, szép); szerük — szerű (szövőszék); tabak — taba (lapos tál); burauk — burau, burav (fúró); tirik — tiri (élő). A kipcsak nyelvekben a „k” formáns rendszeresen elvész, mivel kiszorítja a rokonértelmű képző, a „ma”, amely az eredeti igéből főnevet képez. A morfológiai sémát: „infinitívusz + k = főnév” — 21
