Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)
Az igazság az, hogy az ország akkori vezetőinek sem volt mindegyike kíváncsi arra, hogy mi történik az országban, milyen a hangulat — azt ők jobban vélték tudni bárkinél. Azt lehet tán mondani, nem is érdekelte őket. Megvolt a programjuk, a maguk nem szerencsés eszközeivel valósítgatták. Akkor a Válasz-t én szerkesztettem; megvolt a magunk határozott irányzata, hogy miként képzeljük mi el a szocializmusnak azt az útját, ami faluhelyen is oda irányult volna, ahová a szocializmus végső céljai. Tudjuk, milyen nem szép módon fojtották meg a Válasz-t. Egyenlőtlen felek voltunk; úgy értve, nekem sokkal kedvezőbb volt a helyzetem: saját fejem szerint gondolhattam mindent; ők katonái voltak, fegyelmezett emberei annak a politikai irányzatnak, amit később személyi kultusznak nevezett a történelem. Nem voltam kultuszra hajlamos ember, racionalista koponya voltam mindig. És nem is kultusz az, ami felülről terjed lefelé. Kultusz az, amikor valóban, spontán tisztelnek valakit, —ennyiben revideálnám a történelem által szentesített fogalmat. Jobbhíján maradva most a kifejezésnél: a személyi kultusz idejében, a Rákosi-idöszakban, az ország legrangosabb írói sem voltak olyan helyzetben, hogy tudtára adták volna az illetékeseknek: a szociográfia valóságfeltáró munkájának talán a hatalom is hasznát vehetné? Képtelenség lett volna, politikai partnereink nem voltak szabadon gondolkodók. Veres Péter igazán jóakaratúan, szépen, lélekkel majdnem a napi politikába beleártva magát, próbálta a saját gondolatait a hatalom szándékával összeegyeztetni. Aztán „megnézhette magát”, amit kapott a Paraszti jövendő miatt! Rákosi Kecskeméten százezer ember előtt ostorozza Veres Pétert, aki nem tud védekezni. Ha Veres Pétert is az emelvényre engedték Volna, akár a kecskeméti nagygyűlésen, akár másutt, az méltányos kihívás lett volna. De vitahelyzet helyett megteremtődött egy olyan történelmi formáció, amit az emberek külön-külön lelkiismerete ítélhet csak meg. Annál is inkább, mert az akkori vezetők épp annyit tudtak, mint mi, vagy tudhattak volna. Az, hogy az országban fölsöpörték a padlásokat, el volt rendelve, annak fölméréséhez nem kellett szociográfiai kiszállás. Ebben a helyzetben nem volt kissé groteszk, hogy az írókat — főleg a fiatalokat — unos-untalan biztatták: menjenek tsz-ekbe, üzemekbe, építkezésekhez, hogy a valósággal kerüljenek közvetlen kapcsolatba? De a műveket illetően egészen más volt az elvárás ... Én ezeket az írókat nem marasztalom el, még a jóhiszeműség dolgában sem. Hittek, fiatalok voltak; legtöbbjük számára életlehetőség volt az üzem, a falu, sőt búvóhely is; nem beszélve azokról, akiknek az életüket sikerült ilymódon megmenteniök. Sokan mások közvetlen tennivalók megéneklésekor hitték is, hogy abból valami jó fog következni. Ezt másként ítélem meg; szinte várom a pillanatot, hogy az ekkor írt művek java újból megjelenjék; mert hisz ezeket az újabbkori irodalomtörténet egyszerűen lesöpörte az asztalról. Holott nagyon sok igazi érték van bennük; jóhiszeműség is a sok más elem között — dehát ezt nem lehet egy törlő tollvonással elintézni. A jó író nem tagadja meg magát akkor sem, ha tévedett, jóhiszeműen. Vannak, akiknek akkori verseit, alkotásait művészi szempontból megvizsgálandónak úgy tartom, hogy hamis szempont e műveket akként nézni, egykor mire is használták fel azokat. Én ezekkel az emberekkel, igaz, akkor, mivel másként gondolkodtam, nem is akartam érintkezni, ártottam volna nekik. Hozzá kell tennem, nem láttam mindig reményteljesnek a sorsot. Például korábban nem hittem azt, hogy a németek olyan hamar elveszítik a háborút. Csak azt tudtam, hogy az „új rend” ellen küzdeni kell még akkor is, ha levernek bennünket. Hogy pusztán a győzelem reményében, azaz érdekből álljak az igaz10
