Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

Körülöttünk a történelem zajlott, ez tette égetővé a dolgot. Ady — hogy megint hozzá térjek vissza kiindulásul — nem láthatta közvetlenül, hol fog lehullani ránk a kard. Tudjuk, milyen kétségbeesetten fogadta Erdélynek a veszedelmét; de például arra, hogy a Dunántúlra is az a sors várhat, mint Erdélyre, senki nem gondolt. Hogy a magyar néppel óriási baj van, sokan azért nem értették meg, mert annak ezer olyan szála van, amiből az ember, ha csak egyet vagy kettőt vesz ki, akkor az magában még feltétlenül félrevezető. Pedig, hogy az életveszedelem kérdésével méltóan foglalkozzunk, azt a népnek az a sokrétű elgyöngülése, a belső árvasága is sürgetővé tette. És sajnos, megint igazunk lett, mert noha addig a németség még csak távoli hatalomként, most már testközelből jelentett veszedelmet. Hogy a hitlerizmusnak milyen aspirációi lettek később, s hogy miként nézett Magyarországra és hogyan mert bánni ezzel az országgal, az szintén igazolta a mi szavunkat.

Most azt kérdezném meg, hogy korai szociográfiai munkáit, és közöttük elsősorban is a Puszták népé-t hogyan fogadták? Egyrészt az irodalomban, másrészt a puszta tájékán, amennyiben oda eljutott...

Az irodalom érdeklődése elég kis körre szorítkozott. A tudatosító hatást, mondjuk csak a Nyugat köre és az ennek nyomába lépő nemzedék figyelte. Ott kedvező volt a fogadtatás. Említettem Babits-ot. Nem igen akartam prózát írni, és emlékszem, egyszer majdnem összevitatkoztunk; én igen dicsértem egy fiatal írót; ő sem tartotta jelentéktelennek, de jelentősnek sem. Stílusát kifogásolta. Nekem épp az tetszett, újszerűnek tartottam, s így megkérdeztem, hogy kell írni Magyarországon, ha még az sem jó. Azt mondta; körülbelül úgy, ahogy a Puszták népe írva van. No, ez szememben a sikernek elég nagy fokát jelentette. Könyvemet a pusztákon természetesen nem olvasta az égvilágon senki az érintettek közül. Ám volt néhány rokonszenves tünet. A magyar társadalomban akkor is akadtak fölülemelkedni tudó emberek, s nem is akárkik, akik megértették a magyar népet fenyegető veszedelmet, olyan módon, hogy a szociális kérdéseket a maguk összetettségében keresték. Kaptam olyan levelet is egy párat, kisebb földbirtokosoktól, 200—500 holdasoktól, amelyekben ilyesmit írtak: ,,Uram, megdöbbenve olvastam, hogy az én cselédeim is itt nálam hogyan élnek. Itt vagyok köztük a pusztán és magam sem tudtam, mily ázsiai állapotban tartom őket.” Igen, ilyen is volt; ettől megilletődtem. Igen erősen igyekezett állást foglalni viszont ellenem az Omge, a nagybirtokosság lapja. írótársaim között is akadtak, akik az Omge lapjaiban támadtak meg. Kedvezőtlen volt a katolikus felső réteg, és kedvezőtlen volt — fölöttéb érdekes módon — a Szociáldemokrata Párt magatartása. Ez utóbbinál holmi bűntudatfélét érzékeltem, amiért ők az uradalmi cselédséggel nem sokat törődtek. Sajnos, egy kicsit tán túlírtam azt, hogy erről a rétegről eladdig senki sem tudott; mert tán még Zsiga bácsi is megbántódott —, az ő kitűnő szemét is elkerülte, az ő tolla sem ábrázolta ezt a népet, amely pedig oly nagy tömege a magyarságnak. így eshetett, hogy azok is, akik itt radikalizmust, felvilágosodást majdnem úgy hirdettek, hogy azt képviselték is — legalábbis azt hitték, hogy ők ennek a kérdésnek a hivatott gazdái —, azok is inkább fanyalogva fogadták a „föltárást”. Később, amikor a könyvnek már nagyobb hatása volt, akkor is még ezek némi ellenérzéssel vették kézbe. A könyvön végigvonul, vezérmotívumként, hogy mindenért persze elsősorban az ország feje a felelős; ezt úgy értelmezték, hogy ez Pest lakói ellen szól, nem pedig a vezetőség, a bank, a rendőrség, a kormány központi — tehát Pesten székelő — erőszakszervezete ellen. Úgy értelmezték még barátaim is, mintha a pesti kispolgárságot vádoltam, vagy azt a Pestet támadtam volna, ahol ők eddig a helyzethez képest elég jól érezték magukat. S végül, ami majdnem megállította a kezemben a tollat: az a „következtetés”, amit némely román, cseh és egyéb hozzászólók írásaimból levontak, sőt támadásul föl7