Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 4. szám - Látlelettől a változtatásig - Beszélgetés Illyés Gyulával a magyar szociográfiáról (Az interjút készítette: Hatvani Dániel)

népeit egy-egy „lelki” képnek odavetítésével, tulajdonképpen az is hiteles ábrázolása a világnak. Ezt csak mint szélsőséget említem.

Csaknem öt éves párizsi tartózkodás, tapasztalatszerzés olyan iskolát jelent, ami megtanít európai szinten gondolkozni, európai méretekben látni. De az itthoni viszonyok közül melyiket tartotta mégis a meghatározóan fontosnak, amely nélkül nem írt volna szociográfiát, miután Párizsból hazatért?

Utam nem volt annyira tudatos, mint utólag tetszik; nem készültem nagyszabású, hősi tettre, nem jöttem új idők új dalaival. Ilyesmi eszembe sem jutott; nem is akartam nagyon író lenni. Azt sem mondhatnám tehát, hogy írónak Párizsban készültem föl, stúdiumokat oly szorgalommal végzendő, hogy írói eszközöket szerezzek. Nekem Párizs „csak” arra volt jó, hogy az ember szabadabb életformában elcsavaroghatott felelőtlenül is esztendőket. Hogy egy 18—20 éves agyat felvevőképesre készítsen elő. Hazajőve Magyarországra — szürrealista lévén — egy szélsőséges, a valóságtól épp a szürrealitás felé lendülő irodalom lett volna mondjuk, amit én szívesen ápoltam volna a párizsi műveltség, a párizsi példák nyomán. Ápolnám ma is; alkatomnak ezt a lehetőségét távolról sem adtam föl; de ahhoz, hogy az ember valahonnan föl tudjon szökkenni, tehát valósághitele, légköre legyen, ahhoz mégis kell egy bizonyos realitás — és számomra ez a magyar realitás volt. Magam sem tudom, miként fedeztem föl, hogy a prózára is szolgál a toliam; ebben, azt hiszem, Babitsé és Osváté az érdem; ők biztattak: írjak prózát is. A komoly kanyar a Pusztulás című tanulmánnyal kezdődött; ez volt számomra az első hazai nagy élmény. Igyekeztem a magyarság helyzetét mélyebben megismerni, s arra a következtetésre kellett jutnom, hogy veszélyben, sőt végveszélyben levő néphez tartozom. Bármit csinálok tehát, csak ebben a közegben tehetem. Ezt viszont már tudatosan gondoltam így, mert a történelemből — s persze Párizsból, azaz kívülről — jobban láttam a magyar világot. De legjobban tán abból az Adyból, aki a tébolyig szenvedte meg, hogy népe tönkremegy. Személy szerint bár nem is érzékelte eléggé. Viszonylag gazdag, jómódú pesti miliőben élt, maga is az átlagosnál jobb igénnyel folytatva ezt az életet, s mégis ki kellett modania: hogy népe veszendő, végzetes bukás előtt áll. Nem a földrajzi ország, nem a monarchia tönkre- menését fájlalta, azt szinte mindenki előre láthatta, aki nem volt vak, hanem hogy a nép van halálos bajban, az a nép, amit ő fajnak nevezett. Mást értve a fajon természetesen, mint amivel később ugyancsak feldúsították ezt a fogalmat. Ady ezzel máris valami irányt adott; hogy azt nézzük, ami itt van, ebben az országban. Á Pusztulás című tanulmány idején jöttem rá: nagyobb baj van itten, mintsem megállapíthanánk annak igazi okát olyan egyszerű eszközökkel, hogy igen, ilyen és olyan gazdasági tényezők munkálnak, s azok következménye ilyen vagy olyan okozat. Itt mélyebb bajok voltak annál, mintsem hogy a következő évtizedtől várhattam volna a gyógyulást. Az ilyen reménykedés — és reményt keltés — édeskevés volt számomra, s kiváltképp hamisnak bizonyult volna. Később, sajnos, igazam lett: helyzetünk nem egyszer vált kilátástalanná. A Pusztulás igazát már egy gárda fiatal író ismerte fel. Legjelentékenyebbnek tartom Németh László magatartását. Eladdig főképp Európában tájékozódott, s kontinensnyi méretű ismeretanyagot próbált tudatunkba beépíteni. S akkor, azokban az esztendőkben, amikor én erre ráébredtem, ébredt rá ő is, s még jóegypáran, hogy itten van fölfedeznivaló. Itt kell tájékozni s tájékoztatni.

Van itt egy érdekes időbeli egybeesés. A Magyarok az észak-baranyai tudósítással kezdődik, és ennek keltezése 1933, a nácizmus hatalomrajutásának éve. Vajon véletlen ez?

6