Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (I. rész: Pogány vezérek és istenfélő királyok)
KRÓNIKA Irodalom- majd művészettörténeti sorozatunk után ez évben nyolc részből álló néprajzi sorozatot adunk közre. A szerző, Kosa László etnográfus az egyes folytatásokban a magyarság sajátos történelmi tradíciót teremtő tudatának rejtelmeit világítja meg, izgalmas oknyomozással. Szándékát a további, számról számra közreadandó folytatások címei is jelzik: Meghalt Mátyás király, oda az igazság!; Török iga alatt; A halhatatlan Rákóczi; Deres, robot, úriszék; Kossuth Lajos azt üzente; Katonaélet békében és háborúban; Menynyit ér a történeti néphagyomány? (A szerk.) KOSA LÁSZLÓ NÉPÜNK TÖRTÉNELMI EMLÉKEZETE I. Pogány vezérek és istenfélő királyok „Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullólag itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar, s ami keveset az „Isten ostoráról” tud, nagy részben s talán egészben, Losontzi István népszerű könyvének köszöni” — írta Arany János „Naiv eposzunkról” című tanulmányában. A kétkedés és az elégedetlenség alapvető kritikusi tulajdonságai voltak, de vajon miért éppen a történeti néphagyomány mellé rakott kérdőjelet? Nagyszalontán beleszületett és benne élt az eleven népi kultúrában. Tapasztalhatta, hogy a magyar népnek vannak történelmi ismeretei. Csakhogy amíg egy mai kutató aranypénzt adna, ha akár egy órára is megfordulhatna Arany gyermekkorának világában, a költőnek az mindenestől köznapi volt,és mást értett néphagyományon, mint manapság mi. Naív eposzunk után kutatva, ha nem is magyar Iliászt vagy Odüsszeát keresett, de legalább a keltagermán mondák nyomaihoz hasonlót szeretett volna találni például Attiláról és a hunokról, akiket a történetírás akkori állása szerint a magyarok elődeinek vélt. Ehelyett filológusként azt kellett megállapítania, hogy bár népünk ismeri a hunok történetének néhány fontos mozzanatát, azt nem a szájról szájra szálló hagyománynak köszönheti, hanem frissen szerezte Losontzi István nagykőrösi Hármas Kis Tükréből. Az idősebb és fiatalabb kortársi nemzedékekhez hasonlóan Arany is ebből a népszerűségben mindmáig utol nem ért iskoláskönyvből tanult. A történeti néphagyomány fogalma többféleképpen fölfogható. Legtágabb értelemben nemcsak a szorosan vett szóbeliség, hanem az egész tradicionális kultúra történeti hagyomány. A 20. századi európai parasztság nem egy olyan munkaeszközt és munkamódot őrzött meg, amely ezer éves vagy akár történelem előtti korokból származik. Csak egyetlen archaikus néprajzi ágazatra utalunk: ki vitatja, hogy számos egyszerű halászati vagy vadfogó mód, csapda, eszköz (szigonyok, hurkok), nem a régi korok emberének mára maradt történeti értékű hagyományai. Ezek is nemzedékről nemzedékre öröklődtek, akár a szó. Mi azonban ez alkalommal általában megmaradunk a történelmi események és személyek emlékénél. Más a történeti hagyomány és más a történeti tudás. Az előbbinek távlatai vannak a tradícióban. A szájhagyományban, amelyben hosszú ideig őrződött, az íratlan kultúra öröklésének szabályai szerint maradt fenn. Az utóbbi tágabb fogalom, a történelemről szóló ismereteket tartalmazza, amelyek nemcsak a hagyományból, hanem igen különböző forrásokból, rendszerint egészen frissen is származhatnak, mint Arany János utalt rá, iskolai tankönyvekből. Mindkettő határozottan jellemzi a hordozó közösséget, a mi áttekintésünk elsősorban az előző kategóriával foglalkozik. 92
