Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 3. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (I. rész: Pogány vezérek és istenfélő királyok)

Az elválasztásnál tudatosan nem fogalmaztunk élesen, hiszen a szájhagyomány és az írásbeliség viszonya a folklorisztika nehéz, még sok kutatást igénylő kérdései közé tartozik. Gyakran a legtüzetesebb vizsgálat sem tudja eldönteni, mi a mú'költői eredetű és mi a szájhagyományozó közösség teljesen önállóan alkotott teremtménye, úgy összekúszálódtak a szálak. Sokszor nem is lehet fontos az elsődlegesség, inkább figyelemre méltó az alkotó közösség és történelmi ismereteinek kapcsolata.

Arany esztétikai értéket kért számon a történeti hagyománytól, és lesújtó volt a véleménye. A köztudat ma is, akár az ő korában, a történeti mondában és néhány epikus népköltészeti műfajban (pl. ballada) látja a történeti hagyományt kikristályosodni, holott az egész sor más népköltészeti műfajban él. Megtalálható a lírai dal különböző csoportjaiban, közmondásokban, találós kérdésekben is. Sőt jelentős hányaduk nem szorítható műfaji keretekbe. Minden esztétikum híján levő szokás, emlékezetben élő néhány szó, pár mondat, a költő szavával „töredék” is fontos és jellemző lehet.

Arany János a fenti idézetben a , ,magyar”-ról beszélt. Tegyük föl, hogy azért nem csupán egyetlen társadalmi osztályról vagy a ,,nép”-ről, mert maga is érezte, hogy a történeti hagyományok a nemzet összességét jellemzik. A nép fogalma épp a költő életében is változott. Amikor született, még erősen tartotta magát az önmagát népnek nevező nemesi történelemszemlélet. Férfikorában megteremtődött ennek ellenpontja, amit Petőfi és elvbarátai vallottak: a nép a társadalom alsó felén elhelyezkedő nem nemesi lakosság, a polgárok és a parasztok tömege. De amikor 1848 után Arany a nevezett tanulmányt írta, a népen kezdték egyre inkább a parasztságot érteni.

A kutatás szegényedne, ha ez esetben szűkítené látókörét, íratlan, folklorisztikus történelmi hagyományai ugyanis a társadalom minden osztályának és rétegének vannak. A nemzeti kultúra látóköréből bármelyikét tudomásul nem venni szegényedés volna. Sőt, szembesítésük tanulságokat nyújthat. Volt például külön nemesi, és van paraszti Mátyás-hagyomány. Dózsa alakja inkább a nemesség, mint a parasztság történelmi emlékezetében élt. Elsősorban saját harcaira, történelmére vonatkozik a munkásság hagyománya. Alább mi is széles értelemben használjuk a nép fogalmát, szájhagyományozott történelmi tradíciókról beszélve sokszor a parasztságra gondolunk, de nem szűkítjük le hordozóját pusztán erre a társadalmi osztályra.

Arany János sorai pontosan bizonyítják, hogy jól ismerte kibocsájtó közössége történeti emlékezetét, amely egyébként kisebb-nagyobb különbséggel jellemezte az egész magyarságot. A Mátyás előtti királyokról valóban igen kevés hiteles szájhagyomány szól. Arany, úgy tetszik, nem tudta, hogy vannak vidékek, ahol a Szent László- mondák élénken élnek, s nem kell a Dubnici Krónikából merítnie, amint a Toldi szerelme egyik betétjénél tette. Mátyás királyról bizonyára Szalontán is meséltek ízes tréfákat, a török időkből való történeteket pedig még századunkban is sokat följegyeztek a kutatók épp Szalontán és környékén. Ma már történelem, a költő korában még nem volt az, hogy az egykori hajdúváros lakói — történelmi emlékezetük birtokában — 1848-ig nem mondtak le kiváltságaikról, sőt földesurukat is perelték érte.

A honfoglalás korának és az Árpád-kornak a hagyományait leginkább a krónikák őrizték meg számunkra. A tudományos kutatás sokat foglalkozott e mondák eredetével, s ha máig számos vitatható megállapítás és sok kérdőjel jellemzi keletkezésük szak- irodalmát, annyi bizonyos, hogy az ismert vagy az ismeretlen szerzők bőven merítettek koruk folklórjából.Gyakran idézett Anonymus példája, aki leszólja a parasztok „csacska” meséit, mégis hitelt adva megörökíti őket. A krónikák mondáiból a 19—20. századra azonban már egy sem élt a néphagyományban. Nem ez az egyetlen korszak, amely jórészt kihullott a történelmi emlékezetből. Szükségtelen különös okokra gondolnunk, a szájhagyomány egyik alaptörvénye, hogy gyakran fölismerhetetlenül átalakul,

93