Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Laczkó András: Az utazás irodalmától az eszmék vándorlásáig (Kovács Sándor Iván: Pannóniából Európába; Kovács Kálmán Eszmék és irodalom c. könyvéről)
építője volt e nemzeti öntudatnak, vagy, máshol a családi élet felbomlott, asszonyok, gyerekek is a gyárba kerültek, nálunk a kor nőeszménye szemben állt az emancipációval. Madách Imre éppen akadémiai székfoglalójában fejtegette, hogy a nő nem léphet túl önkorén, mert nincs ereje az élet terheinek elviselésére. Ezek a kitűnő tömörséggel összefoglalt tények — amint a könyv második tanulmányából kiderül — azt is magyarázzák, hogy miért fordult Anglia irányába a nemesi liberalisták figyelme, miért sürgetik az angol esszéisták tanainak terjesztését. Mit tudtak onnan felmutatni a magyar közgondolkodás számára? Politikailag — húzta alá a szerző — azt a példát, hogy a nemesség továbbélhet polgárosult viszonyok között; esztétikai-kritikai tekintetben a vizsgálódási területek tágítását; gondolkodásmódban a fogalmak tartalmának szélesedését. Az eszmék irodalmi vetületének kutatását — a könyv címének megfelelően — egyik fő feladatának tekintette Kovács Kálmán. Módszere a Tompa, Gyulai és Mikszáth-tanulmányban egyaránt a konkrétan kimutatható nézetek alapján történő elkülönítés a literatúra egészének folyamatából, s ezen túl természetszerűleg a művészi értékek (vagy esetleg értéktelenségek) felfejtése. Tompáról írva többször hangsúlyozza például, hogy a költő nem eléggé kitisztult ízlése milyen kevertséget eredményezett a mondafeldolgozásában, ám esztétikai elemzésével arra a következtetésre jut, hogy Tompa — leíró-festői hajlama, szókincse révén — „közbülső helyet foglalt el irodalmunk régibb és újabb irányzatai között”. Kovács Kálmán a XIX. század közepétől napjainkig ívelteti egységes kötetté összeállt tanulmánysorozatát. A két fő részen belüli időrend is arra utal, hogy a történetiséget meghatározó elvként kezelte munkája során. Ezt — lévén szó irodalomtudósról — természetesnek is vehetjük. Azonban, mégis szólni kell arról, hogy miképpen értelmezi a historizmust, mert esszékötetekben és egyes dolgozatokban fel-felbukkan hibás alkalmazása. Látszólag könnyű negatív előjelű ítéletet mondani alkotókról,, művekről, eszmékről abban az esetben, ha a jelenkorból visszatekintve, a haladottabb állapotból, évtizednyi perspektívából mérlegeljük azokat. De, hogy ebben az esetben mennyire téves lehet az értékmeghatározás, arra nézvést a könyvben felsorolt több eset közül emeljünk ki egyet. Tompa Népregék, népmondák című kötete (1846) — mint megtudjuk — ritka könyvsiker volt. „A mai olvasó — írja a szerző — nehezen érti már e lelkesedést. Ha beleforgat a kötetbe, elkedvetleníti a feldolgozások kevertsége. Kiforratlan költőegyéniség vállalkozásával találja magát szemben, tisztázatlan esztétikai és politikai alapelveket gyanít, s nem tudja elnyomni sejtelmét: menthetetlenül elavultak az egykor any- nyira magasztalt művek”. Éppen ezek a mondatokfigyelmeztetnek arra is, hogy akkor helyes a kiinduló pont, ha a korabeli viszonyok, eszmék, költői lehetőségek között keressük a hatás okát, magyarázatát. Ettől elválasztandó, külön kérdés az, hogy egy-egy mű mennyire időtálló, mond-e valamit a mai olvasónak? Ady két témakörének — a halál- és istenes versek — nyomonkövetését a konkrét körülményekkel szembesítve végezte el és a konklúziója az, hogy ebben a költészetben az alkotó én erőfeszítései és megbicsaklásai napjainkban is megragadóak. A némileg sarkítva kiemelt példák között — a kutatási elvek tekintetében— nincs ellentmondás. Sőt, az Eszmék és irodalom valamennyi írása annak bizonysága, hogy egyetlen nézőpontból nem lehet helytálló eredményre jutni. Legyen szó Kodolányi regényeiről vagy az Ember tragédiája keretszíneiről, a történetiség kombinálódik esztétikai aspektussal, összehasonlító, motívumvizsgáló módszerrel (esetleg éppen az időhatárok felbontásával). Ismétlésnek hat ezután leírni, hogy Kovács Kálmán mélyrenéző sokoldalúsággal, magasszintű problémaérzékenységgel, tárgyias higgadtsággal mondott véleményt irodalmunk négy nemzedéknyi fejlődésének lényeges kérdéseiről. Önéletrajzi sorai szerint irodalomtudósként aXIX.század a tárgyköre és csak a körülmények kényszerűsége okán tágította érdeklődési határait a modern irodalomig. Németh László: Gyász című regénye egymásba szorosan kötődő rétegeinek röntgen pontosságú felfejtése, a lélekábrázolás magasfokú írói megoldásának részletezése Kodolányi János: Boldog Margitja kapcsán, a szép Darvas-emlékezés, de különösen a Pilinszky tanulmánynak a költői életigenlésre épített gondolatmenet arról győz meg, hogy nagy nyereségei a XX. századdal foglalkozó irodalomtudománynak Kovács Kálmán dolgozatai. A jelenkori irodalmat — miként a múlt századit is — rendszerező szándékkal közelítette meg. Darvas József társadalomformáló művészi elképzeléseinek lényegéről szólva éppúgy, mint Gyulai Pál novellái értékeinek taglalásakor. Az összefoglalás igénye ez, hogy az olvasó számára mintegy keretet adjon, amiben a művek elhelyezhetők. Mondani sem kell talán, hogy Fehér Ferenc, Dobos László, Sinkó Ervin és Majtényi Mihály könyveinek értékelésével, milyen fontos, időszerű feladatot végzett. * * * A polarizálódó szaktudományok korában, amikor az irodalomtudósok is csak részekben gondolkodnak, örvendenünk lehet (és kell) olyan tanulmánykötetek kézbevételekor, amilyen a Pannóniából Európába és az Eszmék és irodalom. Mert magas színvonalú felkészültséggel és lényegkiemelően mutatják, hogy „múlt és jelen semmis a másik nélkül”, s még azt is, hogy a vizsgált művek értéke „jóval több puszta történeti értéknél”. LACZKÓ ANDRÁS 88
