Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - Márkus Béla: Sarkadi, a szociográfiai riportok írója

végül ürügy maga az egész falu. Arra például, hogy a parasztságot, a tépeit ugyanúgy, mint a jászságit vagy a szolgaegyházit, önállóságra bíztassa. További önállóságra, mert ,,a földosztást s az ezt követő társadalmi forradalmat a parasztság a falusi polgárság nélkül hajtotta végre”. Annak teljes felismerésére ösztönöz, hogy a „dolgok nem szükségszerűen a falusi intelligencia vezetésével történnek”. A szándék: rádöbbenteni a falu dolgozóit a földreform korszakos jelentőségére, az alkalomra, hogy megingassák a föléjük nőtt tekintélyeket.

Önállóságra biztatás, felismertetés, rádöbbentés: tgitáció. Agitáció, hogy a parasztság ne elégedjék meg az újonnan kapott földdel, hogy vegye kezébe sorsa irányítását. S ne hagyja, hogy ismét úgy menjen minden, mint régen.

Történelmi látásmód jellemzi Sarkadi riportszociográfiáit. A szerzőt elsősorban az érdekli, mi közös egy tájban, amelyről már hallott-olvasott, amire felkészült. Ismereteihez méri az állapotokat, változásokat. Meglepetés így a legritkábban érheti. Riportjai színhelyére felkészülten érkezik. Tisztában van azzal, ami az országban a parasztsággal kapcsolatban történik, s ebbe az országos keresztmetszetbe igyekszik behelyezni a konkrét esetet. Legtöbbször a múlt felől közelít. A hagyományok felől. A gazdasági, néprajzi, politikai hagyományokat egyaránt ismeri, mikor az úticélhoz ér. Egy-egy táj jellegzetes kultúrájáról épp úgy tud beszélni, mint az építkezési szokásairól, vagy arról, hogy „örökölt-e a múltból sok forradalmiságot szülő erőt”. Döntőnek természetesen ez utóbbit tartja. Hite szerint a földreform és a demokratikus átalakulás sikere függ ettől. Ezért nem közömbös például, hogy a Jászságnak „nem voltak agrárszocialista mozgalmai, mint Békésnek vagy a Hajdúságnak, nem érezte maga körül a nagybirtok elviselhetetlen szorítását, mint a Dunántúl”. S ezért vannak előítéletei egy-egy helyről, megyéről, vidékről: „Dunántúlra bizonyos előítéletekkel megyünk. Tudjuk, hogy az elmúlt másfél év alatt megszületett öntudatos paraszttömegeket nem itt kell keresni s nem itt lehet találni”. Nemcsak azt tudja előre Sarkadi, hogy mit lehet keresni, azaz mi lehet a riportútja célja, de azt is, hogy mit lehet találni, azaz mi lehet az út eredménye.

A célok és eredmények így kapcsolódnak össze Sarkadi riportszociográfiáiban. A cél elmondani, „hogy mik a hibák, mi nincs jól s mi lehetne az adottságok alapján sokkal jobban”. Az eredmény: Dunántúlon például nem csupán a radikális politikai szellem hiányzik, de mindenféle politikai szellem; kulturális emelkedésről sem lehet beszélni. A Somogy-Zalai útinapló mutatja: az újságíró bevallottan általánosít. Tépéről még igyekezett úgy szólni, mint egy konkrét faluról, s csak itt-ott árulta el magát, hogy az egész Biharról beszél. Somogyot és Zalát, Vörsöt és Főnyedet, Kiskomáromot viszont már nyíltan a Dunántúllal azonosítja. A nyílt azonosításnak biztos mutatói lesznek az általános kérdések: „A plébánostól próbálom megkérdezni: összefér Vörsön, Főnye- den, egyáltalán összefér a katolikus Dunántúlon az ő katolicizmusukkal a szociális haladás, a felszabadult parasztság, a mellérendelt társadalmi állapot”.

A plébános persze nem szólal meg, mint ahogy Sarkadi riportszociográfiáiban ritkán beszélnek a „riportalanyok”, nem mondják el—az élőbeszéd közvetlenségével — sorsuk állomásait. Az újságíró nem híve a részletezésnek. Ehelyett mintegy kivonatolja a sorsokat, megkeresi és kiszűri azokat a közös jegyeket, amik nem annyira az egyes embert, mint inkább az egész falut vagy az e vidéken élőket jellemzik. Szükségszerűen következik ez a szűrés, általánosítás a riporter szerepköréből is. Abból, hogy a legtöbbször útitársa, kísérője az ország legkülönbözőbb helyein parasztnapot tartó pártvezetőknek, s ilyenkor jegyzi le cikkei anyagát. A jegyzőkönyvvezető hitelességével és frisseségével. De személytelenségével is, hiszen külön-külön nincs, nem is lehet alkalma elbeszélgetni a parasztokkal. Vagy ha van is ideje, mindjárt egész társaságot gyűjt maga köré — miként ezt B. Nagy László írta —, s a közös gondokon kezdi a belő