Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Márkus Béla: Sarkadi, a szociográfiai riportok írója
szélgetést; a nagy társadalmi átalakulás idején ezekre figyel mindenki, nem az egyes ember bajaira. Az újságírót is csak az érdekelheti minden ügyben, ami összeköti s nem elválasztja egymástól az embereket. A történelmet írja, abban a szellemben, ahogy majd jóval később Veres Péter megfogalmazza: ,,A történelemnek nem az apró mozzanatai a fontosak — ki győzné azt leírni! —, hanem a tendenciái, a fő erővonalai és a — szelleme, amelyből azok érthetőkké lesznek”. „Új jobbágyság felé?” A Veres Péter hangsúlyozta tendencia pedig nem más ebben az időben, mint a demokratikus átalakulás. Az első lépés, a földreform minél tökéletesebb és teljesebb megvalósítása érdekében Sarkadi sokáig kész ostorozni a nagy lehetőség előtt elgyávuló parasztokat, a még mindig alázatosokat, az uraik visszajövetelétől rettegőket, az önállótla- nokat. Ostorozza megalkuvásukat, annak az embernek és politikusnak a türelmetlenségével, aki a falun a paraszti radikalizmustól vár szinte minden változást, s aki hiszi, hogy ha forradalmi erővé válik a parasztság, a társadalmi átalakulás is felgyorsul. Hogy még a legradikálisabb paraszti közösségeknek is szembe kell nézniük a háborús pusztítás okozta károkkal, hogy hiába a radikalizmus és hiába a föld, ha nincs termelő- eszköz, nincs vetőgép, nincs vetőmag s nincs jószág — Sarkadi mindezen csak 1946 közepe táján látszik elgondolkodni. Amikor először teszi fel, hitetlenkedve, a kérdést: „Új jobbágyság felé?”. Igaz, néhány hónappal korábban is észrevette már, ha a parasztság jogain esett csorba, ha például valahol ugyanazok maradtak a vezetők, akik régen is azok voltak. Ekkor még kirívó esetekként említette ezeket, s mint egyedi példákra, megoldást is talált: a népítéletet. „Őrködjék a parasztság maga legféltékenyebben saját érdekei felett. Elkergetni a jegyzőt, ha kiderül, hogy reakciós, kivágni a bizottságokból azt, akiről messziről kiabál, hogy nem a nép, hanem a régi urak, vagy a saját maga érdekét szolgálja.” El kellett telnie egy félévnek, hogy a népítéletek öncélú- ságát felismerje, s hogy rádöbbenjen: az ország legtöbb részén „a földhözjuttatott parasztság... valósággal a gazdag parasztság jobbágyává kénytelen szegődni”. Jobbággyá, mert nincs igája, nincs ekéje, ha pedig meg akarja szántani az újonnan kapott földjét, „két hétig dolgozhat... egynapi szántásért”. A szegényparaszt ugyanúgy kiszolgáltatott, mint a múltban volt! — döbben meg Sarkadi. Ha eddig a földreform ügye mellett úgy emelt szót, hogy nem értette meg az újbirtokosokat, sokszor szapultaőket, bennük látván a forradalmi átalakulás hátráltatóit, mostantól fogva egyre inkább azért emeli fel a szavát, mert úgy látja: minden gond a szegényparasztokra hárul. És nemcsak a gazdagparasztok szipolyozzák őket. Embertelen terhet ró rájuk a beszolgáltatás is. A törpebirtokosokra „olyan mennyiséget vetettek ki, hogy képtelenek teljesíteni”, különösen, hogy semmit sem lehet kapni, csak terményért, búzáért, kukoricáért vagy borért. Borért még koporsót is, Hevesben például kétszázhatvan literért. A különböző rendeletek is csak a földműveseket sújtják — áll ki most már egyértelműen a parasztság mellett. „A pénzügyminiszter még biztosan nem próbálta meg, milyen az, amikor krumplicsírát szív a pipából” — mondja a kétszáz tő dohány szabad termelésének eltörlésére hozott rendeletről (Új jobbágyság felé?). Majd hozzáteszi: „nemcsak a poroszlóiak álláspontja, hanem az egész környéké”, hogy ha a fináncok előjönnek azzal, hogy mégsem szabad hát — próbálják meg kitépni a palántákat! „Próbálják meg!” — ismétli újra a ,,népítélet”-et, a fenyegető szavakat az újságíró. A beszolgáltatás mellett, amely nem nézte, milyen földje s hány családja van a kisbirtokosnak, a jóvátétel is a parasztságot sújtja. S a föld népe tehetetlen. Állandó veszélyben van, hogy nem marad semmije, csak a nyomorúsága. És a keserűsége, amelyet 17
