Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - Márkus Béla: Sarkadi, a szociográfiai riportok írója
MÁRKUS BÉLA SARKADI, A SZOCIOGRÁFIAI RIPORTOK [RÓJA 1946 elején az újságíró Sarkadi Imre felfedező szenvedélye nem ismert gátakat. Életében először nyílt alkalma, hogy az egész országhoz szóljon. Első ízben érezte szükségét, hogy a parasztok életéről, a paraszti valóságról írjon. Mondanivalója bizonyára lett volna már régebben, a Debreczeni Újság-Hajdúföldnél is, a Tiszántúli Népszavánál is, ám a külső kényszer mellett a belső is hiányozhatott a paraszti témák papírra vetéséhez. Belső kényszer: hit, odaállás a paraszti társadalom mellé. Azonosulás annak érdekeivel. Azonosulás — már a rövid ideig tartó ,,kétlakiság”, a Debreceni Szabad Szónál töltött periódus előtt — a legfontosabb vívmánnyal: a földreformmal. Aminek a jelentőségét — szociáldemokrata lapnál újságíróskodván — mintha észre sem vette volna! Mintha elnézett volna fölötte, messzebbre, magasabbra: az újjáépítésre. El kellett telnie a Tiszántúli Népszavánál négy-öt hónapnak, míg megérthette: nemcsak a paraszti társadalom, de az egész ország szempontjából döntő fontosságú tett volt a földreform. Sarkadi írásait abban az időben kezdi közölni a Szabad Szó, amikor nemcsak a parasztpárt, de a baloldali Blokk két munkáspártja, a kommunistáké és a szociáldemokratáké is megkülönböztetett figyelemmel kíséri a földreformmal kapcsolatos eseményeket. Az ifjú, alig huszonöt éves újságírónak nem kell tehát pártok ellenében harcolnia. Ha a reakció ellen emel szót, a Baloldali blokk közös nyelvi alapjáról teszi. Kedvezőbb időt nemigen találhatott volna riportszociográfiái megírására. Ám nem csak a témának kedvezett az idő; a műfajnak is nagy keletje volt. „Ezek a riportszociográfiák valóban úttörő jelentőségűek voltak az akkori sajtóban. Szétvágták a hamis optimizmus ködét, s föltárták, hogy a faluban elkeseredett, kemény harc folyik, nemcsak a volt jegyző vagy a visszatért földesúr ellen, hanem a puszta létért sokszor ...; erről tudósítani, a közvéleményt fölrázni, minden mást megelőző feladat volt 1945—47-ben, ha a városban dőlt is a hatalomért folyó küzdelem, a harc középpontjában ezek a kérdések álltak” (B. Nagy László). Az elkeseredett, kemény harcot három formában is tükrözik Sarkadi írásai. Egyrészt a riportok elevenségével, közvetlenségével, másrészt a tanulmányok higgadtabbnak látszó, mindenesetre tudományosabb, a lényegre koncentráló, sűrítő módszerével, harmadrészt pedig művészi formában, művészi áttételekkel, a novella műfajában. Ez utóbbiról most egyáltalán nem szólunk. „A magyar parasztság egy éve” Sarkadi hagyományt folytat a Szabad Szónál, amikor közölni kezdi riportszociográfiáit. B. Nagy Lászlót (akkor: Nagy László) és Márkus Istvánt tekinthetjük hagyományalapítóknak, ha Darvas Józsefet és Veres Pétert, Erdei Ferencet és Szabó Pált, az akkor már hírnevet szerzett írókat nem számítjuk. Márkustól a szociográfiai tényszerűség, a pontokba és adatokba rögzíthető valósághűség, Nagy Lászlótól pedig az oldott beszéd, az érzelmekre ható lírai hangütés titkát leshette el a Debrecenből felkerült hírlapíró. Másképpen fogalmazva: Sarkadi líraibb alkatúnak tetszik, mint Márkus, „szárazabb” viszont, a tények számszerűségére többet bízó, mint B. Nagy. Ami végül is nem sok különbséget jelent, hiszen mindhárman Darvas és Erdei, Veres Péter és Móricz Zsigmond riportjain és szociográfiáin nevelkedtek fel. 13
