Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - Levelek Erdei Sándorhoz

LEVELEK ERDEI SÁNDORHOZ

Montreaux, 1936. január 10.

Drága jó Sándor öcsém;

különös napokkal ajándékozott és vert meg az Isten mostanában. Amióta tőled elbúcsúztam, mind különös és felejthetetlen volt, de a néhány legutolsó oly dúsan tetéztetett, hogy már a rég elaltatott művészt csiholta ki belőlem. Tegnapelőtt egy interlakeni kiskocsmában, ahol szállásom volt, úgy rámnehezedett a magyar fiatalember nyugati kálváriája, hogy olyan nyugati leveleket írtam, amilyeneket írtam. S másnap egy montreauxi penzióban telepedtem meg s a genfi tóra néző ablak előtt egy ülő helyemben írtam egy fél fél könyvre való hagymajelentést úgy, mintha valaki diktálta volna, aggály és megállás nélkül. A következő nap Genfben jártam, délelőtt üdültem Rousseaunak és Calvinnak, Bezenek a szellemével, a Montblanc havas süvegén tűnődtem és a népek szövetségének palotáján ámultam. S délutánra, mint pusztára beköszöntő vihar szakadt rám Genf utcáin egy rettenetes és eddig soha nem érzett megrázkódtatás. Nem is tudom, hogy mi volt a konkrét tény — tán egy szép autó, tán Rousseau vagy egy művé finomult nő, teljesen mindegy — de úgy éreztem, hogy egy rettenetes kéz lerántott egy leplet, ami eddig jótékonyan takarta az igazságot. Paraszt vagy! égette a fülem dobhártyájára a szót valami kegyetlen istenség s ez most nem biztonságérzés és legyökeresedés volt: kegyetlen ítélet és elítélés, bélyeg: paraszt vagy s amit szabadságnak és szárnyalásnak hívnak, az tiltva van előtted. Minden: a hegyek szépsége, a mindent ismerés mámora, a kibodorított haj rejtélye, az illatos olajjal gördített érintkezés, a mezők és az ég szabad szemlélete, egyszóval minden, amit úgy hívnak, hogy szabadság, nem a tied. Paraszt vagy, lenyűgözött és kipányvázott.

Ordítani szerettem volna és ihletett szókkal fordulni parasztokhoz és nem parasztokhoz, hogy lássatok és lázadjatok. Bomlottan mentem haza és a svájci Riviéra minden lágy és raffinált bája nem volt elegendő ahhoz, hogy lecsendesítsen. S a következő nap Berné volt. Egy különös és izgató város, sokféle meglepetéssel s számomra csudát termett. Sorjában: bejárván a várost, a szép történelmi múzeumában Ődöngtem, ahol szép sorjában lehet látni a fölszíni világ kultúrájának érdekfeszítő történetét, gót szoba és házi kápolna, reneszánsz lakás, a felvilágosodás emberei és művei, a barokk, a különféle Lajosok francia szellemei, olasz és hollandus ábrázolatok s a pincében parasztok dokumentumai s az egyik szárnyon egzotikus népeké. Eddig ez volt az egyetlen múzeum, ahol ezek így egymás mellett voltak s számomra rögtön kiderült, hogy igen, a polgári sféra lakosának története van. Számontartott és bogozott előzménye, s nekünk, parasztoknak csak múltunk van. Az, amit a néprajzi múzeumok bemutatnak a csukszokkal és az emberevőkkel együtt. Most vagyunk a néprajzból való kiemelkedés grádicsán s való felemelkedésünkhöz forradalom kell! Hozzáveendő, hogy nyugaton nincsenek parasztok. így ahogy mondom: a földművelő iparosok. Elgondolhatod milyen rettenetes izzással loholtam az állomásra a „múzeumi szemle” után s hogy csikorgattam a fogam. És ekkor csoda történt: így ahogy írom, csoda! Az egyik kirakat tele volt kisebb nagyobb Breughel képekkel. Mind ott volt: a farsang, az álomország, a lakodalom, az aratás, a prédikáció, mind. Elhűltem és kibillent lélekkel szíttam a képek otromba paraszt szépségeit. S megenyhülten mentem az állomásra s minden, amit a kegyetlen élmények szántottak lelkemben, s mű által elboronáltatott és szép sorjában keltek ki az én igazi szülött csemetéim az igazságnak a látása és az üdvösségre vezető akarat eligazodása. Ez volt a csuda öcsém, óh Breughel és piktorom s óh egyetlen öcsém, én szoborfaragóm! Ti ketten mindentől megmentettetek engem és visszaadtátok a napot számomra!

23