Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - A vásárhelyi művészetről

élet. Csak a legfontosabb eseményeket említve: a művészek, írók és muzsikusok szakszervezetet hoztak létre, a Tornyai Társaság kiállításokat rendezett és folyóiratot indított, Kurucz D. István a nyári művésztelepre toborozta fiatal művésztársait, a városi múzeum felvette Tornyai János nevét, a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét újból üzembehelyezték s egyre több művész kezdett rendszeresen járni Hódmezővásárhelyre, követve Medgyessy példáját.

A sokféle felbuzdulás eredményeként jött létre 1953-ban a Képzőművészeti Alap keretében az új Művésztelep, a Kurucz D. István által felajánlott házban, Almási Gyula szervezésével. És 1945-ben volt az első vásárhelyi Őszi Tárlat, ettől kezdve számíthatjuk az új vásárhelyi iskola pályáját, s az azóta eltelt tíz esztendő termését mutatja most be ország-világ előtt ez a kiállítás.

Erről az évtizedről már ezek a képek beszélnek, s a narrátor már akár el is hallgathatna, hiszen a szavai úgyis elhalványulnak a képek-teremtette világ színei mellett. Mégis engedjenek meg néhány szerény megjegyzést vagy inkább ajánló szót, amiket a képek látása és értése érdekében szeretnék elmondani.

Először arról néhány szót, hogy kik ezek a művészek, akiknek a képei most együtt vannak? Hogy milyen művészeti irányzatról van szó, arra eleget mond azok névsora, akik 1954 óta a Tornyai-plakettet kapták. Ezek a következők: Medgyessy Ferenc, Barcsay Jenő, Szabó Iván, Almási Gyula, Novotnyi Emil, Kohán György, Kurucz D. István, Németh József, Szalay Ferenc, Szurcsik János.

De ezen túlmenően kikből áll a gárda? Vannak köztük vásárhelyi szülöttek, élükön Kurucz D. Istvánnal, vannak olyanok, akik rendszeresen odajárnak, s szinte odahonosodtak, — Medgyessy és Barcsay példáját követve — Szabó Isván, Kamotsay.Gyenes és még számosán. És nagy számban vannak olyan fiatalok, akik a vásárhelyi Művésztelepre kerültek, s azután véglegesen odatelepedtek, mint: Szemerédy, Novák, Surányi, Kajári, Szalay, Németh, Fekete, Végvári, Samu, Lelkes és Hézső. Évek folyamán úgy alakult, hogy létrejött a képzőművészeknek egy állandóan Hódmezővásárhelyen élő csoportja, továbbá a rendszeresen odajárók csoportja. A vásárhelyi Művésztelepen dolgozó művészek száma kereken 60, akik évente átlagosan 2 500 napot töltenek ott. Ilyen ,,nagy” ez az iskola, s ha a statisztika nem is alkalmas a művészet jellemzésére, arra mégis rámutat, hogy van valami ok arra, hogy nagy öregek és jeles fiatal művészek ilyen szépszámmal csoportosuljanak Vásárhelyen. És e kétféle művészgárdát a hagyományossá vált őszi tárlatok és az ehhez kapcsolódó művésztalálkozások fogják össze. Ez minden évben eseménye a magyar képzőművészeti életnek. Most itt csak olyan művek vannak, amelyek ilyen őszi tárlaton szerepeltek, tehát a mostani kiállítás tízszeres őszi tárlat.

Ennyi kerülgetés után nem lehet nem szólni valamit arról a művészeti irányzatról is, amit az új vásárhelyi iskola reprezentál.

Maguk a vásárhelyi művészek sok heiyen és sokféle formában kifejtik a művészi programjukat, ilyen értelemben: a haladó hagyományok alapján az új alföldi művészet megteremtése, amelynek alapján a valóság, a táj és a nép reális tükrözése, a látvány határain belül a korszerű kifejezés eszközeivel. A műveken fel is ismerhető ennek a programnak a kifejezése, de én annak a gyanúmnak adok kifejezést, hogy a művekben nem is pontosan ez van, s nem is csak ennyi, hanem ennél több. Ezek mai magyar képek és szobrok, mégpedig különös vásárhelyi stílusban. Hogy ez pontosan milyen művészeti irányzatnak nevezhető, abba én sem nem tudok, sem nem merek belemenni. Ez az esztétikusok és a művészettörténészek dolga. De valamire felhívom a figyelmet.

Maguk a vásárhelyiek nem mondják magukra, hogy ők ,.szocialista realisták”, sőt mások sem mondják rájuk ezt. Sokkal inkább azt, hogy konzervatívok, nem moder18