Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - A vásárhelyi művészetről
A VÁSÁRHELYI MŰVÉSZETRŐL* Éppenséggel nem magától értetődő, hogy a legszebb művészetek kiállítását a legprózaibb tudományok művelője vezesse be, éppen ezért engedjenek meg ehhez néhány indokló-magyarázó szót. Az egyik jogcímem az, hogy a családba tartozom. Úgy értve ezt, hogy az a világ, amiről a vásárhelyi festők képet festenek, az nekem is a szűkebb hazám, ez a szülőföldem, amiben számomra az egész világ és az egész történelem tükröződik. A Körös— Tisza—Maros-köze, a Viharsarok ez a táj: Hódmezővásárhely, Makó, Szentes, Orosháza, Békéscsaba és Gyula városok, s a köztük elterülő tanyák; földben, termelésben, társadalmi és emberi viszonylatokban egyaránt úgy különös nekünk ez a vidék, hogy egyben általános érvényű is. Ezen a társadalmi talajon termettek Tornyai és a mai vásárhelyi festők művei. Hogy ezek a művek hogyan illeszkednek be a magyar és az egyetemes művészettörténetbe, azt mások dolga megállapítani; én csak azt tudom tanúsítani, hogy ráismerek bennük magunkra, magamra, arra, hogy mind társadalmi világban, mind történeti időben, mind földrajzi tájban azt fejezik ki, ami az én világom is, pontosabban az apámé és az enyém, s mindent elkövetek, hogy a gyerekeim is a magukénak érezzék. A másik jogcímem a szakmám. A szocializmus társadalomtudománya nem lehet közömbös a táj és a nép titkait feltáró művészet iránt, bármilyen különös és izgató legyen is az a táj és nép, vagy annak sokféle emberi-társadalmi titka. Ezzel azt is megmondtam, hogy mesterségemnél fogva a vásárhelyi piktura társadalmi-történeti körülményeihez és értékeléséhez tudok hozzászólni. S engedjék meg, hogy e bevezető kereteihez képest szóljak is erről. Egy évtized alkotásait láthatjuk ezen a kiállításon, de ennek az évtizednek négy évtizedes előzménye volt Hódmezővásárhelyen. Rövidre fogva a következő volt a vásárhelyi iskola korábbi története. Párizsból hazatérve, 1905-ben telepedett le véglegesen szülővárosában Tornyai János, és az első vásárhelyi művésztelepen hamarosan köré csoportosultak: Endre Béla, Rudnay Gyula, Pásztor János, Kallós Endre, Rubletzki Géza, s hozzájuk vonzódott Medgyessy Ferenc is. És ennek a képzőművész-csoportosulásnak két irányban is nevezetes közlekedése létesült. Egyfelől a szegedi írókkal és Nagyváraddal, a Holnap városával került szellemi kapcsolatba, másfelől pedig utolsó kiállításaikkal Szeged, Szentes, Makó, Arad, Békéscsaba városokkal teremtettek társadalmi kapcsolatokat. Művészeti programjukat így fejezte ki Tornyai:,, az igazi művészet se nem mesterség, se nem tudomány, nem lélek nélküli cizellálás és nem józan leltározás: hanem a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása — a lehető legegyszerűbb köntösben. . .” E művészeti elveken akkor is vitatkoztak, ma is lehet vitatkozni rajtuk, de a kezdeményezés történeti érdeme már nem vitatható: új, haladó művészeti irány született, amely úgy volt vásárhelyi vagy tágabban alföldi, hogy e táj és nép világát egyetemes érvényű művekben fejezte ki. És az is történeti érdeme a vásárhelyi iskolának, hogy a két világháború közötti zord időben is fenn tudott maradni, sőt megújulásra is képes volt. Ennek az időszaknak az eredményei: a Művészek Majolika Telepe feltámadása, Rudnay nyári festőiskolája, Medgyessy idehonosodása, a Tornyai Társaság megalakulása, vásárhelyi és nem vásárhelyi születésű fiatal művészek felsorakozása az idősebbek mellett és helyére. A vásárhelyi művészet fejlődőképességét és haladó jellegét azonban az mutatja legjobban, hogy a felszabadulás után robbanásszerűen felpezsdült a vásárhelyi művész* Megnyitóbeszéd a Vásárhelyi Tárlaton, a Nemzeti Galériában 1964. VII. 4-én. 17
