Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - Veres Péter, a politikus

régi és új uralkodók még azt is hitték és hitették, hogy most virágzik igazán Hunnia. Még a legjobb elmék és legtisztább haladó szándékok is csak egy-egy sarkát látták a könyörtelen valónak. Haladó szociológusok és közgazdák, újat akaró politikusok és a maradiság ellen küzdő írók és tudósok is csak tapogatóztak abban, hogy mi ellen és miért is kell igazán küzdeniük.

A költő Ady Endre volt az, aki könyörtelenül látta és láttatta az egészet és a lényeget: azt, hogy ez a „Magyar Ugar”, ez a „Téli Magyarország”, amelyet fel kell szabadítani, új életre kell kelteni. Ő volt az, aki biztosan tudta, hogy annak a világnak össze kell omlania, s a „jövendő fehéreinek” kell újat építeni a régi helyére. EZÉRT LETT Ő MINDEN FELSZABADÍTÓ ÚJ ERŐ ÖSZTÖNZŐJE, SZÓSZÓLÓJA ÉS SZÖVETSÉGESE.

Csak a legnagyobbak képesek arra, amilyen következetesen és egyértelműen fordult a jövő felé. O, aki tudatosan vallotta magát „Ond vezér unokájának”, annyira „népért síró búsbocskoros nemes” lett, hogy Dózsa György szerepét érezte magáénak. Szíve „frigyládáját” küldte a proletároknak, s a „szűz proletárseregeket” ismerte fel a „jövendő fehéreinek”; Áchim Andrásnak, a parasztvezérnek nyújtotta kezét és nem volt olyan igazán haladó jelentékeny művész, író és tudós a hazában, akit ő fel ne ismert volna és valamilyen formában szolidaritását ki ne fejezte volna iránta. És a legkülönösebb jele csalhatatlan történeti érzékének, hogy az úri világ prolitikusai közül csak a legderekabbakkal, az őszintén a néphez csatlakozókkal állt szóba, mint amilyen Justh Gyula és Károlyi Mihály voltak és a megvetés elementáris indulatával sütötte a hitványság bélyegét az „úrnak, magyarnak egyaránt rongy” Tisza-félékre.

MAGYAR KÖLTŐ VOLT, A MAGYAR NEMZETI SORS VISELŐJE, MINDENEK- FELETT HAZAFI. „Én nem vagyok magyar?” — horkant fel a ködevőkkel, a cifrálko- dókkal a magyarkodókkal szemben, s a magyar sors felderülését a magyar ugar megművelésében, a szittya-hun képzelgések eloszlatásában, a „Magyar Március” eljövetelében látta. Szinte egész költői programja az azért való harc és pályája prológusa is ilyen kihívás: „S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar”.

E harc közben családias közelségben érzi az egész magyar történelmet, elődként és testvérként idézi az igazakat, a nagyot akarókat, a haladókat és megtagadott rokonként bélyegzi a hitványokat. E patriótaság minden mértékkel mérve igaz és megtámad- hatatlan. így nézi a múltat és jövőt, s nem fordul soha más népek ellen: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad”,„Dunának, Oltnakegy a hangja”. De hogy semmi kétség ne maradjon e körül, szembe is fordul kora fennhéjázó nacionalizmusával: „Bűnöm, hogy messze látok és nézek, Hitszegő vagyok Álmos fajtájából, S máglyára vinne egy Irán-szagú, szittya sereg”.

A közéleti költőt, a politikus Adyt idéztem. Ha csak ennyi volna is, nemcsak irodalomtörténetünk, hanem egész történelmünk nagy alakja lenne, aki „ifjú szívekben él” tovább. De ő nemcsak ennyi, hanem még mennyi minden más! Korunk költője, aki egész létünkről fed fel titkokat: az emberben, a népben és az életben való hitünkről, vérről, és aranyról idilli szépségekről és apokaliptikus borzalmakról, két szóval: az életről és a halálról.

VERES PÉTER, A POLITIKUS*

Veres Pétert mint írót méltatták főként a megemlékezések. Az volt. Nagy író volt és a saját becsvágya is efelé tört.

De mégsem csak az volt. Annál cselekvőbb társadalmi ember volt, aki nemcsak látta,

♦Elhangzott a Magyar Televízióban, 1970. május 15-én.

5