Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 2. szám - ERDEI FERENC PUBLIKÁLATLAN ÍRÁSAI, LEVELEI - A vidéki irodalom kérdései
ítélte és ábrázolta a világot, hanem szakadatlanul alakítani is akarta. Tehát gondolkodó és politikus is volt, és éppoly tiszteletet parancsoló eleme ez életművének, mint írci- sága. Tételei voltak és azokat szüntelenül fejlesztette és dialektikusán alkalmazta. Ezért vitatkozott ő mindig mindenkivel, s ezért lehetett ővele is igazán vitatkozni. Emlékezzünk most vissza: hányán vagyunk e hazában, akikkel vitatkozott Veres Péter, és hányszor vitatkoztunk mi ővele. És most érezhetjük igazán — már a múltidő szomorúságával —, hogy mennyi ösztönzést kaptunk e vitákból, s mennyivel okosabbak lettünk ezek által. Gondolkodásának a szuverén ereje és népi bölcsessége volt az ő géniuszának a sugárzó anyaga. A szüntelen cselekvőkészség és vállalkozókedv is lényegéhez tartozott: politikus is volt. A mindennapi aprómunkák tömegét is végezte és nagy ügyekben is mindig cselekvőén állt helyt: mindig társadalmat alakító szenvedéllyel. A felszabadulás előtt nem volt a nemzeti összefogásnak olyan alkalma, amikor nem számíthattunk volna rá. Ő egyszemélyben volt munkás-paraszt és értelmiségi, s így is hatott. A felszabadulás után is vállalta a ráeső politikai szerepeket: az Országos Földrendező Bizottság elnöke, a Nemzeti Paraszt Párt elnöke, képviselő, miniszter és a fásítások kormánybiztosa volt, s mindegyiket rendhagyó módon töltötte be, de történelemalakító tudattal és hatással. A néphatalom harcosa volt, olyan politikus, aki nem a hatalom gyakorlását, hanem a néphatalom megteremtését, erősítését és tisztítását tekintette hivatásának. 1946-ban félmilliós népgyűlés volt a Hősök Terén, amikor a Baloldali Blokk fölvonult a földreform és a kezdeti demokratikus vívmányok védelmében. Veres Péter is beszélt, s még viharosabb hatással, mint pártvezértársai. ,,Mi a titka, hogy e fővárosi tömeg is így ünnepel?” — kérdeztem tőle. Ez volt a felelete: „Tudják, hogy a nép embere vagyok és értük is harcolok”. A VIDÉKI IRODALOM KÉRDÉSEI* Hogy Makón az irodalom kérdéseiről beszéljek, az csak részben indokolható. Amennyiben igen, hogy idevaló vagyok, s az irodalommal való kapcsolataim is itt kezdődtek: a gimnáziumban, ahol József Attila járt pár évvel felettem és Tettamanti Béla, Galamb Ödön, Kovalik Antal voltak az irodalomszerető tanáraink, a makói újságok szerkesztőségében, ahol Saitos Gyulával, H. Szabó Imrével, Gallyas Ferenccel irodalmárkodtunk, és a makói írástudó körökben, Juhász Gyula, Móra Ferenc barátai és József Attila patrónusai, Könyves-Kolonics József, Diósszilágyi Sámuel és a többiek irodalom- és művészetápoló társaságában. Viszont nem lettem sem író, sem irodalomkritikus, sem irodalomtörténész. Ennyiben tehát nincs illetékességem, hogy a vidéki irodalomról szóljak. Viszont van közöm a városhoz, valamint az irodalomhoz és a kultúrához, csak nem mint alkotónak, vagy műhelyi szakértőnek, hanem mint fogyasztónak, és természetesen mesterségemnél fogva az irodalomhoz, mint társadalmi jelenséghez. Éppen ezért nem illetékes irodalomszakértőként szólok a kérdéshez, hanem úgy, mint olyan makói, aki kiismeri magát ezekben a kérdésekben, és illő is, hogy szóljon ezekről. Tehát nem esztétikai vagy irodalomtörténeti megjegyzéseket fogok itt elmondani, hanem a kérdés társadalmi oldaláról teszek néhány megjegyzést, amit talán érdemes meghallgatni. * Előadás a makói Juhász Gyula Irodalmi Körben, 1959. 6
