Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

Kortyolt egyet a söréből.

— Veseátültetés lesz? — kérdezte.

Elnevettem magam.

— Azt azért nem. Egyelőre arcüreg.

Bólintott, aztán kinézett az ablakon. Határozottan bosszantott, hogy ekkora érdektelenséget tanúsít furcsa és véres kalandom iránt. Elhatároztam, hogy provokálom egy kicsit.

— Tudod, azért mégis műtét, bármilyen egyszerű is. És rajtam végzik el, tehát fontos.

Szórakozottan nézett végig rajtam.

— Operáltak már? — kérdezte.

Na végre. Lassan ingattam meg a fejemet, formáltam a következő mondatokat. De váratlanul ő folytatta.

— Akkor megértem, hogy foglalkoztat a dolog. De érthető az én érdeklődésem is. Tudod, egyéves koromban megoperálták a fülemet, kétéves voltam, amikor a lábamon felvágtak egy tályogot, hároméves koromban kivették a mandulámat, operáltak vakbéllel, lágyéksérvvel, gyomorral, ja és majd elfelejtettem, hogy az egyik vesémet is kivették; ne csodálkozz hát, hogy a veseátültetés iránt érdeklődöm. Nekem már csak ez a lehetőségem marad, ha ez az egy kikészül...

Beszélgettünk még, aztán elbúcsúztunk egymástól. Megérkeztünk, elmentem a minisztériumba, beszélgettem a miniszterhelyettessel, egy ismerős kollégától, T.A.-tól leadtam telefonon a tudósítást. Berúgtam, meccset néztem, találkoztam egy nagymellű kulturális nővel, aki azt mondta: helyes fiú vagyok; hazautaztam, lefeküdtem és a plafont néztem nyitott szemmel.

Nem tudtam másra gondolni, csak Gyurka bácsi voltaképpen egykedvű szavaira. Több percig határozottan szégyelltem magam.

VI.

Az első ünnepnap eseménytelenül telt. Belső világom élt csak. A nagyobb pillanatok előtt mindig felfokozódtam. Emlékeim részletesebbek és színesebbek lettek, s nagyobb halmazban leptek meg, mint rendesen. A külső szemlélő némi szórakozottságot vehetett észre cselekedeteimben; mindent megcsináltam, amire megkértek, de egyébként csöndben voltam. Ez volt az egyetlen feltűnő a magaviseletemben. Eddig mindenki megilletődött, akinek elmondtam, mi vár rám —, most én kezdtem megilletődni. Csöndben voltam, bár mindig jártatom a számat, ez a legnagyobb szórakozásom, ha sokat beszélhetek, és nem mondok semmit. Persze, azonnal fölfedeztem újfajta viselkedésemet, s nyomban megpróbáltam kompenzálni; rövid idő múlva rájöttem, hogy olyan vagyok, mint egy kezdő vak, már nem lát, de még tapintani sem tud. Elveszítettem biztonságos talajomat; a fölényt magammal szemben, némi méltósággal vettem tudomásul, hogy új és még nem érzett, tőlem függetlenül dolgozó hatalom kezd irányítani, a félelem.

Csöndemben mindenek előtt az foglalkoztatott, hogy miért félek és tulajdonképpen mitől is? Legnagyobb megrökönyödésemre egyszer csak eszembe jutott a dramaturg, L.A., puha disznó-arcával, lagymatag kézfogásával és aprócska potrohával. Saját, mo- nogramos brokát pizsamájában álldogált a kórházi folyosón, éjszaka, és az ablakon nézett ki. Semmit se látott, hiszen sötét volt. A rémület ült az arcán, a nyúlé, amelyik sejti, hogy másnap fültüvön csapják.

— Holnap operálnak — mondta fakón — felvágják a hasamat.

— Itt mindenkinek felvágják a hasát— mondtam cigaretta után kotorva. Megkínáltam, elfogadta. Úgy szívta a füstöt, mint akinek légszomja van.

34