Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

— De holnap az enyémet vágják — felelt egy kis idő múlva — ezt úgysem érti meg.

— Vállat vontam.

— Nem stimmel két dolog.

— Micsoda?

— Az egyik az, hogy nem értem, a másik, hogy a magáét holnap vágják. Ma vágják, úgy bizony. Éjjel három óra van. Jobb lesz, ha pihen.

És határozottan emlékeztem, hogy abban a pillanatban hangosan összekoccant a foga. Sok minden más is előjött az emlékek archívumából, érdekes dolgok voltak— egy sem volt az igazi. Másnap este, amikor elfoglaltam helyemet a klinika ágyán, beccuccol- tam az éjjeli szekrénybe, megnézett P. doktor, s mindenki aludt, kiálltam a folyosóra. Kinéztem az ablakon, süket csönd és sötét fogadott, hiszen már sötét volt. Akkor, abban a süket sötétben kavargó és színes kép jött elő. Csillogó műtőlámpa alatt ült egy ember, — maszk volt a fején, lehettem én is, — szája ki volt terpesztve. P. doktor, V. barátom és B. docens kalapácsokkal és vésőkkel úgy dolgoztak a maszkfejű ember — én? — kiterpesztett, vért fröcskölő szájában, mint a kőfaragók a Mátyás templom cirádáin. Nagyot nyeltem, s akkor, ott a folyosón, tizenhárom esztendő múltán, megértettem a puha, ostoba kis dramaturgot, de arra is ráébredtem, hogy mitől félek: a másnaptól, a fordulóponttól, attól, hogy bekövetkezik a felejtés, nincs tovább játék, az emberek nem foglalkoznak már velem.

S ez ott, este tetőzött. Előzőleg is bántott, mindig jobban, a második ünnepen, november hetedikén egyre kevesebb szavam volt otthon. Jöttem-mentem a lakásban, mint egy cece-kóros, este végül szó nélkül bementem a klinikára.

A cókmókot már délután összekészítettem. Fürdőköpeny, törülköző, fogkefe, krém, papucs, egy-két könyv, papírok, egy dossziéban. Evőeszköz, kétforintos pohár, két golyóstoll, cigaretta, igazolványok. Már sötétedett, fél hét volt. Aktatáskámat a hónom alatt tartottam, nem tudtam becsukni. Vártam az autóbuszt, roskatagon, egykedvűen, és alig vettem észre, amikor odaröfögött. Aztán minden elhagyott, a klinikáig nem is gondoltam semmire. A portás zökkentett ki hülye helyzetemből — egy másik hülye helyzetbe, ami már szórakoztató is volt.

— Hová tetszik? — kérdezte.

Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Itt fekszem a klinikán? Holnap operálnak? Kombináltam ezt a kettőt. Meglehetősen idétlenül hangzott.

— Aaaa... szóval engem ma felvettek a gégészetre, mert reggel megoperálnak.

— Ma vették fel? November hetedikén?

— Nem ma, negyedikén, csak hetedikére.

Egyre rosszabb lett.

— Mutassa a papírt.

Erre nem gondoltam. Földbe gyökerezett a lábam arra a lehetőségre, hogy hazakül- denek, a fermán miatt, fene tudja, hol vesztettem el. De a kihagyás csak pillanatokig tartott. Megjött a fölény.

— Szóljon legyen szíves P. doktornak. Ő az ügyeletes. Meg van beszélve.

És elfordultam az üvegkalitkától, mint akit a dolog tovább nem érdekel. Hallottam, hogy telefonál, végül kiszólt.

— Tessék az osztályra menni.

Egy kis utálattal váltunk el. Odaálltam a BÚGÁSKOR NYITNI elé; amikor búgott, benyitottam. Elémtárult a folyosó, néhány parittyával az orrán lődörgő beteg, hátul világított a nővérszoba ablaka, fénye a mérlegre vetődött, amelyik néhány nappal ezelőtt hatvanhárom kilóra taksált.

Egy fehér ruhás nővér jött elém. Aggódott valamiért — napok kellettek, amíg megtudtam okát.

35