Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

— Nem fogom megmondani neki.

— Elég, ha én tudom. Akármi történik magával, bennünket vesznek elő. A múltkor elengedtem valakit haza, tüdőlövéssel került a sebészeti klinikára. Egy másikat kocsibaleset ért. [gy nem tudom elengedni.

— Rendben van — mondtam — ne értsen félre. Ahhoz tartom magam, amit itt mondanak. Ha azt mondja, nem menjek, nem megyek. Mától én bentfekvő beteg vagyok, nekem már itt dirigálnak.

Rövid tanácskozás kezdődött.

— Elmehet, de nem ma vesszük fel — közölte végül a B. docens — hetedikén este jöjjön be, akkor P. doktor lesz az ügyeletes. Másnap reggel meg is operáljuk. Jó lesz így?-Jó.

Utamra bocsátottak, odakint gyorsan elbúcsúztam a hosszúfej ütői és a fiától. Négy nap múlva tudtam meg, hogy amikor kitódultak az orvosok a kezelőből, az egyik se kérdezte tőlük, hogy mit keresnek ott a pádon? Kiderült, hogy senki nem tud róluk. De, mert hiszen hely úgysem volt, a jótékonyság nem került semmibe: a hosszúfejű gyereket is hazaengedték. Hetedikén este találkoztunk, egy kórterembe kerültünk. Az apja is vele volt még: lelkendezve üdvözölt.

— Csodaszépen káromkodtál öregem, — mondta — nálunk, Nagyharsányban sem cifrázzák jobban. De háromnegyed négykor már én is poéta voltam aznap.

V.

Másnap hajnalban a kék-ságra vonattal Budapestre utaztam. Ez a pesti út, a sajtótájékoztatóval és más kalandjaimmal együtt tulajdonképpen lényegtelen a műtétem szempontjából, egyetlen ponton mégis összefügg. A kék-sárga vonat csak színében és viteldíjában különbözött a többitől, egyébként ugyanolyan koszos, mint amazok, a kézmosóban nincs törülköző, a vécében nincs papír, mint amazokban. És persze víz sincs. Az ember, aki sokat utazik, vagy olvas vagy elballag a büfékocsiba. Itt iszonyú drága és rossz import söröket, nyúlfarknyi debreceniket és akkora flekkeneket talál, mint egy húszforintos illetékbélyeg. A büfékocsi, beleértve az Utasellátó Vállat épp ott szolgáló, s nyájasnak egyáltalán nem mondható alkalmazottait is, egy nyolc keréken guruló, szabályos disznóság. Ez a felháborodás minden utamon elkapott, de azt hiszem, mindazokat, akik végül is — egyéb híján — odaténferegtek.

Sört ittam hát, vadul szorongatva a poharat, azon tűnődve, hogy legalább azt lopjam el, hogy elégtételt vegyek; oldalbalöktek, odanéztem: S.Gy. állt mellettem, tányért egyensúlyozott a kezében, sonkát, tojással, tizenhárom hatvan. Véletlenül lökött meg, én szóltam rá. A jobb ismerőseim közé tartozott; kitűnő műszaki ember volt, nagyműveltségű, és azt hiszem éppen azért volt kitűnő műszaki szakember.

— Szervusz Gyuri bácsi.

Ő is üdvözölt, azonnal közölte, hogy véleménye szerint a büfékocsi egy közönséges disznóság. Lelkesen és kitartóan szidtuk öt percig az Utasellátót, a Magyar Állam Vasutakat, aztán kifújtuk magunkat. Más, sztreotip témára siklottunk.

— És hová mész? — kérdezte. Azt gondoltam, biztosan nem érdekli.

— Az Egészségügyi Minisztériumba. Sajtótájékoztató lesz, a veseátültetésről. Érdekes a téma, hallottál biztosan G.O-ről, akit Svédországban operáltak. Elég nagy port vert ez az ügy, s most már muszáj állást foglalniuk ebben a magyaroknak is.

Figyelmesen hallgatott. Én belelendültem, magyaráztam műtéti technikát, immun- szupresszniót, antigéneket, kadáverdonorokat, tisztáztam etikai, jogi és filozófiai fogalmakat; közben egy idő múlva azon járt az eszem, hogyan térhetnék át a saját ügyemre. Végül nem lévén más módom, elkezdtem sajnálni magam.

— Fene megette — mondtam bánatosan — engem három nap múlva operálnak.

33