Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

mellett; naiv voltam és együgyű, azt hittem, csakugyan egy pillanatról van szó. Pasasomat elvitte a tornádó, elsodorta mellőlem az élet viharos tengere; anamnézisem félbehagyva hevert egy Schimmelbusch-dobozon. Még nem volt tizenegy óra. De lett. Negyed egykor megszólított egy hosszú fejű férfi. Kiderült, hogy ismerem, igaz, nem emlékeztem rá. Elég udvariatlanul közöltem vele, hogy mindenkire nem emlékezhetek, de aztán összemelegedtünk. A fiát hozta mandula-műtétre; ott is állt a lurkó mellettünk, ugyanolyan hosszú feje volt mint az apjának. Háromnegyed kettőkor elfogyott a mondanivalónk. Megbeszéltünk addig az égvilágon mindent, a régi időket, a jelent, betegségeket, fiáét és az enyémet, meghívtuk egymást és — elfogytunk a mondákából. Csöndben bámultunk egymásra, aztán ugyancsak csöndben megszólaltam.

— .....................................— mondtam—.....................................................

Elismerően bólintott.

— Mifelénk, Nagyharsányban se mondták volna szebben.

Néhány perc múlva elhatároztam, hogy felmegyek az urológiára, B. professzorhoz; feltétlenül váltani akartam vele egy-két szót. Táskámat otthagytam a pádon, s hanyagul szóltam a hosszú fejűnek:

— Ha keresnek, mondd meg kérlek, hogy dolgom akadt, majd jövök.

Kimentem a gégészeti osztályról, felmentem a lépcsőkön. A professzor titkárnője

ismert; kértem, szóljon, el is ment és szólt.

Furcsa találkozás volt. Egy másik helyiségben négy orvos várakozott a professzorra, de ő, amikor megjelent, azokat pillantásra sem méltatta,azonnal hozzám fordult. Kajánul levegőnek néztem a mereven álló és lélegzetüket is visszaszorító tanársegédekre, dühöngve nyugtáztam magamban, hogy az emeleten törleszthetek valamit.

Tizenöt percig beszélgettünk a veseátültetés gondjairól, a klinika felkészültségi fokáról, aztán elmentem; a professzor a lépcsőig kísért, ott búcsúztunk. Azon nevettem magamban, hogy azok a megmerevedett orvosok vajon mit gondolnak rólam, hogy ki vagyok? De nem maradt sokáig nevethetnékem, mert odaértem az ajtó elé: BÚGÁS- KOR NYITNI, én megnyomtam a gombot, a zár búgott, nyitottam és mindent ugyanúgy találtam, a táskámat, a hosszúfejűt, mindent. Három órakor, a pádon üldögélve egyszercsak eszembe jutott, hogy V. reggel azért szólt, hogy hamarabb érkezzek a laboratóriumba, meg biztosan azért, hogy hamarabb történjen velem minden. Mi lett volna, ha nem szól ? Még mindig ott állnék a váróban? Ki tudja .Azt hiszem, negyed négy volt, amikor beszólítottak a kezelőbe.

Egy fáradt, öreg, éhes és ingerült ember ült a kezelőszékben.Sokan voltak: B.docens irányította a parádét. Képeket néztek, zegzugos arccsontjaim foglalkoztatták őket. B. docens beszélt, a többiek valamennyien bólogattak.

— Az orrán keresztül készítünk két lyukat — mondta egyszercsak. A többiek mind engem néztek.

— Igen. ^

— Ez még nem zárja ki a további megbetegedést, de csökkenti a valószínűséget.

— Igen.

— Nyolcadikén fogjuk operálni. Addig hazamehet, ha akar.

És ha nem akarok?

— Köszönöm. Jó is, mert holnap Budapestre kell mennem.

Csönd volt. B. docens szólalt meg.

— Budapestre? Minek?

— Randevúm van az egészségügyi miniszter első helyettesével.

Vigyorogtam, de valahogy azt éreztem, hogy akármilyen dühös vagyok, jobb lett volna csöndben maradni.

— A klinikára felvett beteg? Jól néznénk ki, ha a miniszterhelyettes megtudja.

32