Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

— Mi van magával? — kérdezte. — Nem olvasom a cikkeit. — Kénytelen voltam elmesélni neki.

— És ki operálta? B.?

— Nem — mondtam —, P.

És nem értette, miért vagyok mérges.

IV.

A két hét lassan letelt. Közben visszamentem dolgozni; nem érdekeltek ugyan a szerkesztés koncepciói sem a nagy publicisztikai mélységek, afféle fullajtár-szerepre szerződtem, ha valahová szaladni kellett, mentem. Volontőr-munka volt, de kifejezetten jólesett. Összedőlt? Átadták? Megnyílt? Odafutottam, részt vettem, visszafutottam és megírtam. Nem is munka volt ez, csak az idő viszonylag hasznos töltése.

H. kapott el a folyosón, másodika lehetett.

— Ez nem téged érdekel?

Egy papirost tartott felém.

— Hányadikán lesz? — kérdeztem kajánul.

— Ötödikén.

— Sajnálom, öregem. Előző nap kórházba fekszem.

Vállat vont.

— Gondoltam, hogy a veseátültetés azért érdekel.

— Mutasd.

Az Egészségügyi Minisztérium sajtótájékoztatójának meghívója volt. Erre vártam hónapok óta. Hirtelen nagyon dühös lettem.

— Most aztán mi a fenét csináljak? — kérdeztem H.-t.

— Kéretőzz el a klinikáról. Ünnepekre el szokták engedi a kádereket.

Valóban, ez jó ötletnek bizonyult. Miért is ne engednének el! S végső farbának itt

a hivatalos meghívó. Ötödikén nincs műtét, engem biztosan nyolcadikén operálnak. Már láttam is magam a kezelőszéken, körülöttem tanárok és segédjeik, s hallottam a főtanárral zajló diskurzusomat.

— Nem engedhetjük el.

— Pedig nekem el kell mennem. Holnap Budapestre utazom.

— Budapestre??? Minek?

— Randevúm van az egészségügyi miniszter első helyettesével, tanár úr.

És van nagy álmélkodás, megkülönböztetett tisztelet. Érdekes, hogy képzelődéseim mindig a negatív tartományból indultak. Valamit megtiltottak, vagy lehetetlenné tettek nekem, s aztán jöttem én, az addig titkolt kiléttel, s teljes volt a diadalom. Általában nagylelkűen megbocsátottam ostoba, tudatlan ellenfeleimnek, de volt, akit elveszejtettem. Kíméletet ezekkel szemben nem ismertem, de rokonaikkal szemben sem; a rosszindulatú ostobaságot még képzeletben sem tudtam megbocsátani soha.

Biztos voltam abban, hogy nem lesz gondom a hazamenetelt illetően. Értelmetlennek tűnt, hogy egy szombati és két ünnepnapra befektessenek. Végre megvirradt az én napom. Reggel hatkor már talpon voltam, az aktatáskámba tettem egy törülközőt, papucsot, borotválkozó apparátust, dossziét, üres papírokkal, egy poharat, a fogkefémet és a családi fogpasztát. Lezuhanyoztam, felkaptam a ruhámat és elszánt pofával elköszöntem a feleségemtől. A gyerek is fent volt már, megcsókoltam, s egy pillanatra ünnepélyes hangulat fogott el. A gladiátorok érezhették így, amikor elhaladtak a proszcéniumpáholy előtt és üdvözölték a górét. Ave Caesar, morituri te salutant. . . Persze, mielőtt a halálba indultam volna, felrémlett: szükségem van a papíromra, azzal kell jelentkeznem. Arra emlékeztem, hogy a konyhában van, a frizsider tetején.

27