Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

— Egyszerű az egész — vidámodott fel a legfontosabb személyiség. — Szólok B.- nek és kész. És felvette a telefont. — Azon tűnődöm, hogy vajon mit mondasz neki? — kérdeztem csöndesen és kissé ingerülten. Eltartotta a kagylót a fülétől, s mielőtt tárcsázott volna, válaszolt. — Azt, komám, hogy ragaszkodsz az ő személyéhez. — Megmondom neki, hogy nem ragaszkodom az ő személyéhez. Vigyázz, magadat blamálod. Erre nem gondolt. Az ál lát dörzsölte, és letette a kagylót. Én folytattam. — Azt is megmondom neki, hogy azt mondtátok, hogy a klinikája tele van hülyével. Kezdők csődülete. Ez talált. A fájdalmas lágyrészekbe hatolt. — Ilyet nem mondtunk. — Nem? Igaz. Akkor csak P. tanársegédnek mondom meg, hogy azt hallottam tőle­tek, képtelen megoperálni egy arcüreget. És ajánljon valami jó szakembert, mert akárkire nem bízhatom a méltóságos orromat. Sietve visszakoztak. — Csak annyit mondtam, hogy nem mindegy, ki operálja az embert. — Stimmel — válaszoltam mérgesen. — Az se mindegy, hogy a cipőmet ki csinálja. Az a rendszer alakult ki, hogy cipészhez viszem. S ha az orrom romlik el, akkor az orrászhoz fordulok. P. orrász, tehát a lehető legjobb helyen járok. — Vannak cipészek és vannaksuszterok — jelentette ki a nagy igazságot M. barátom. — P. tehát suszter? — csaptam rá azonnal. — Szeretném befejezni ezt az értelmet­len vitát. Méghozzá azzal: az égvilágon semmi okom nincs feltételezni P.-ről, hogy nem ért az orrokhoz. De ha nem is ért hozzá, az csak utána fog kiderülni, s a kocká­zatot én vállalom. Egyébként sokan vannak beteg emberek, akiknek nincsen váloga­tási lehetőségük, én most ilyet játszom. Mérgemben elszóltam magam, azonnal meg is ijedtem, de nem vették észre. Azzal a tisztelettel bámultak rám ami a bátor embereknek dukál, akik a partizánfilmeken kiszerelik a bombák gyújtófejét — produkciójukat hosszas huzavona, csókolózás és női könnyek előzik meg, és rendszerint megmenekülnek. Játszom — ez a szó nem ütötte meg a fülüket. Megmenekültem hát a legszörnyűbbtől, a leleplezéstől. Megnyertem a játszmámat, bár a végkifejletre magam is kíváncsi voltam. Most már csak P. doktor kezében vol­tak olyan kártyák, amelyeket nem ismertem. Kettőnk játszmája pedig még váratott magára. Az engem bosszantó kérdés már csak kétszer került elő. Egyszer a műtét előtti s másodszor a műtét utáni kilencedik napon. A műtét előtti estén P. tanársegéd volt az ügyeletes. Bevitt a kezelőbe, megnézte az orromat. Utána a földre nézett. — Szeretném megkérdezni, van-e valami kívánsága. Hirtelen nem értettem a dolgot. — Miféle kívánságom lehet? — Hát, hogy ki operálja — és még mindig a földet nézte. Zavarban van, tűnődtem, és azt kérdeztem volna legszívesebben: miért, maga nem tudja megcsinálni? De én is zavart voltam egy kicsit, és csak annyit mondtam: — Nincsen semmiféle kívánságom. — Azért — mondta és rámnézett —, mert a műtétet nekem írták ki. Széttártam a kezemet, amivel el is intéződött az ügy, többé nem került szóba. A műtét után, a kilencedik napon, az autóbuszon találkoztam egykori kollégámmal, N.-névéi. 26

Next

/
Thumbnails
Contents