Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

— Egyszerű az egész — vidámodott fel a legfontosabb személyiség. — Szólok B.- nek és kész.

És felvette a telefont.

— Azon tűnődöm, hogy vajon mit mondasz neki? — kérdeztem csöndesen és kissé ingerülten. Eltartotta a kagylót a fülétől, s mielőtt tárcsázott volna, válaszolt.

— Azt, komám, hogy ragaszkodsz az ő személyéhez.

— Megmondom neki, hogy nem ragaszkodom az ő személyéhez. Vigyázz, magadat blamálod.

Erre nem gondolt. Az ál lát dörzsölte, és letette a kagylót. Én folytattam.

— Azt is megmondom neki, hogy azt mondtátok, hogy a klinikája tele van hülyével. Kezdők csődülete.

Ez talált. A fájdalmas lágyrészekbe hatolt.

— Ilyet nem mondtunk.

— Nem? Igaz. Akkor csak P. tanársegédnek mondom meg, hogy azt hallottam tőletek, képtelen megoperálni egy arcüreget. És ajánljon valami jó szakembert, mert akárkire nem bízhatom a méltóságos orromat.

Sietve visszakoztak.

— Csak annyit mondtam, hogy nem mindegy, ki operálja az embert.

— Stimmel — válaszoltam mérgesen. — Az se mindegy, hogy a cipőmet ki csinálja. Az a rendszer alakult ki, hogy cipészhez viszem. S ha az orrom romlik el, akkor az orrászhoz fordulok. P. orrász, tehát a lehető legjobb helyen járok.

— Vannak cipészek és vannaksuszterok — jelentette ki a nagy igazságot M. barátom.

— P. tehát suszter? — csaptam rá azonnal. — Szeretném befejezni ezt az értelmetlen vitát. Méghozzá azzal: az égvilágon semmi okom nincs feltételezni P.-ről, hogy nem ért az orrokhoz. De ha nem is ért hozzá, az csak utána fog kiderülni, s a kockázatot én vállalom. Egyébként sokan vannak beteg emberek, akiknek nincsen válogatási lehetőségük, én most ilyet játszom.

Mérgemben elszóltam magam, azonnal meg is ijedtem, de nem vették észre. Azzal a tisztelettel bámultak rám ami a bátor embereknek dukál, akik a partizánfilmeken kiszerelik a bombák gyújtófejét — produkciójukat hosszas huzavona, csókolózás és női könnyek előzik meg, és rendszerint megmenekülnek. Játszom — ez a szó nem ütötte meg a fülüket.

Megmenekültem hát a legszörnyűbbtől, a leleplezéstől. Megnyertem a játszmámat, bár a végkifejletre magam is kíváncsi voltam. Most már csak P. doktor kezében voltak olyan kártyák, amelyeket nem ismertem. Kettőnk játszmája pedig még váratott magára. Az engem bosszantó kérdés már csak kétszer került elő. Egyszer a műtét előtti s másodszor a műtét utáni kilencedik napon. A műtét előtti estén P. tanársegéd volt az ügyeletes. Bevitt a kezelőbe, megnézte az orromat. Utána a földre nézett.

— Szeretném megkérdezni, van-e valami kívánsága.

Hirtelen nem értettem a dolgot.

— Miféle kívánságom lehet?

— Hát, hogy ki operálja — és még mindig a földet nézte. Zavarban van, tűnődtem, és azt kérdeztem volna legszívesebben: miért, maga nem tudja megcsinálni? De én is zavart voltam egy kicsit, és csak annyit mondtam:

— Nincsen semmiféle kívánságom.

— Azért — mondta és rámnézett —, mert a műtétet nekem írták ki.

Széttártam a kezemet, amivel el is intéződött az ügy, többé nem került szóba.

A műtét után, a kilencedik napon, az autóbuszon találkoztam egykori kollégámmal,

N.-névéi.

26