Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)

szót fogad. Keresztülsétáltam a téren, látszólag nyugodtan, de közben valamennyi antennám teljes kapacitással dolgozott. Tudatom képernyője egyelőre felhőtlenül világított: hát még nem jött közelembe a következő, de az első igazi áldozat.

Sz. volt az. Az utcán futottunk össze, ötmillió ténfergő között; orvul csaptam rá a fermánnal.

— Hohó! — mondta vidáman — arcüreg? Jól teszed, öregem, hogy megoperáltatod. Ismered te is K.-t, őt is megoperálták és azóta semmi baja, még náthát se kap. Meglátod: semmi az egész.

— Most beszéltem valakivel a klinikán — feletem kicsit komoran — most műtik negyedszer. És már agyvelőgyulladása is volt emiatt.

Rám meredt, aztán visszaadta a papírt.

— Hát igen — mondta később — persze, az is előfordul, hogy nem sikerül a dolog. De reméljük, nálad nem lesz baj. Hát szervusz, öregem, minden jót.

Csak egy fájdalmas pillantással válaszoltam. Belül némi diadalt éreztem: Sz.-ben bizonytalanságot keltettem, s most egy rövid ideig foglalkoznia kell velem, ha akarja, ha nem. Nem tudja, jól tette-e, hogy biztatott, tűnődik, hogy nem inkább valami az enyémnél rosszabb példát kellett volna-e mondania?

Azon a csütörtökön még kilencszer dobtam be a köztudatba a rám váró szörnyűségeket. És a két hét alatt isten tudja, hányszor? S közben magam is játszottam magammal. Pontosan tizenkét esztendeje, hogy műtőssegéd voltam; gégészeten is dolgoztam, s még megmaradtak bennem a terminológia ma is használatos kifejezései: tonsillecto- mia, adenotomia, totalis exstirpatio, mastoiditis, deviatio septi nasi, és még egy csomó ilyesmi. Arcüreg műtétre nem emlékeztem — illetve igen, de akkor már a sebészeten dolgoztam. Bekukkantottam a gégészeti műtőbe, és egy ülő helyzetben levő beteget láttam, a műtőasztalon, maszk volt a fején, szája ki volt terpesztve, és a gégészek úgy dolgoztak nagyratátott, vért fröcskölő szájában, mint a kőfagarók a Szentháromság téren, amikor a Mátyás templom cakkos cirádáit kalapálták. Tisztelettel néztem ezt a produkciót, és most, emlékeim lomtárából előbújtak azok a tompa kalapácsütések, amelyek csontokat szaggattak, s elképzeltem, ahogy felültetnek a műtőasztalra, lekötik a kezemet, kiterpesztik a számat, és a felső fogsorom fölött kivésik az arcüregemet. ..

— És szájon át csinálják? — kérdeztem délután a rendelőintézeti gégészt olyan hangon, mint akit ez alapjában véve nem érdekelt.

— Úgy is lehet — bólintott — attól függ, kikaparják-e a melléküreg nyálkahártyáját? Lothrop, vagy Luc-Caldwell féle műtétet csinálhatnak.

— Melyik a száj felőli?

— A Luc-Caldwell.

Ez megnyugtató volt, a legutolsó, pillanatig sem tudtam azonban elkergetni magamtól azt a borzalmas emlékképet, azzal az ülő emberrel.

Már elég sokan tudták a dolgot; úgy emlékszem, a harmadik napon, vasárnap jöttem rá egy még jobb játékra. M. doktor, jó barátom, járt nálunk, s kávéivás közben hirtelen hozzám fordult.

— Hallom, megcsináltatod az arcüregedet.

Megütött a fogalmazás. Megcsináltatom. Legbelső világomba fordulva egy-két másodpercig tűnődtem ezen, aztán elfogadtam a dolgot. Az arcüregem rossz, tehát megcsináltatom. Javító szolgáltatás.

— Igen.

Hörpölt egyet, a csésze fölött rámnézett.

— Es ki csinálja a műtétet?

Ez meg kifejezetten meglepett. Tényleg: erre nem gondoltam. De vajon miért nem gondoltam erre? Nem tartottam lényegesnek. Mert hiszen nem is lényeges.

24