Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Kampis Péter: Orr-dokumentumok (elbeszélés)
III. Fermánommal valódi kiváltságokat élveztem ez idő alatt. A téglalap alakú karton, amit sok helyütt előhúztam, és mutogattam, cakkos szélűre gyú'rődött a zsebemben; végül aznapra el is veszítettem, amikor újból megjelentem a klinikán. Reggel tűvé tettem érte mindent, de sehol nem leltem. Vállat vontam hát, és egyszerűen napirendre tértem a dolog fölött. Mint annyi minden, ez sem eredeti rendeltetésében szolgált. Amit azonnal alkalmam nyílt megfigyelni, hogy valamiben különbözöm a többiektől. Én tudtam, hogy a szultáni menlevél a zsebemben lapul, tudtam, hogy kikerülhetetlenül közeleg az az időpont, amikor önszántamból odasétálok a feszülethez, a véremet ontom, és az égvilágon semmit sem váltok meg. A többieknek fogalmuk sem volt, hogy úgy sétálgatok köztük, mint egy szabadnapos halálraítélt, azzal a tudattal, hogy banális az egész dolog, egyszerű a műtét is, a vésznek halvány árnyéka sincs, komplikáció nincs kilátásban. Ami mégis különbséget jelentett, az mindössze az volt, hogy ezt az egyszerű, banális műtétet RAJTAM hajtják majd végre, RÁM nem vetül a vész árnyéka, és NEKEM nincs kilátásom a komplikációra. Tulajdonképpen örültem ennek a darab papírosnak. Feljogosított arra, hogy részvétet pumpáljak az emberekből, s hogy amikor borzongva és tisztelettel öveztek, köny- nyedén vessem oda nekik a nemtörődömség, a „semmi az egész, öregem” koncát, s hogy úgy érezzem magam mint Raf Valloné, a szőröshátú mozisztár, amikor az égő ház kilencedik emeletéről a véletlenül éppen arra vágtató, felszerszámozott, hófehér lóra ugrik, egykedvű félmosollyal, ami a mozisztárok és a műtét előtt álló műdublőrök sajátja. Élveztem, hogy nem tudnak mit kezdeni velem; hogy mindenkit meg tudok kontrázni. Akárhogy hoztam szóba a dolgot — természetesen mindig én hozakodtam elő vele —, megvártam, míg az illető vigasztalni és nyugtatni, vagy elriasztani próbált s aztán mindig kivágtam az ellenkező tromfot. Jó játék volt ez a két hét, többfajta játékom is akadt, egyetlen problémám az volt a végén, hogy eltelt — s a dolog megkomolyodott. A klinikáról egyenesen a borozóba siettem. Lementem a lépcsőkön. T. volt szolgálatban, őt jól ismertem. Kevesen voltak. Hátul egy katona ült egy nővel, a pulttal szemben pedig ketten vitatkoztak. — Adjál két deci vöröset — mondtam T.-nek. Miközben a poharamba öntötte, azt kérdezte: — Mi újság? — Ajaj — legyintettem — sok jó nincs. Olyasféle kérdés-felet volt, amilyen reggel zajlott le a buszon B. és énköztem — közönyös és értelmetlen. Elhatároztam, hogy kipróbálom a papírt. Benyúltam érte a zsebembe és szó nélkül átadtam T.-nek. Szórakozottan vette át, gondolom, azt hitte, hogy valami pénzesutalvány. Elhűlve adta vissza. — Megoperálnak? Nem feleltem, csak keserű arccal bólogattam. Kiittam az egyik pohár bort. T. rákönyökölt a pultra és kicsit lehalkított hangon kérdezte: — Milyen műtét lesz? Éreztem, hogy a kezemben van. Enyhe kísértésem volt, hogy olyasmiket mondjak: pankreász, de arra azt gondolta volna, hogy egy kártyalap. — Lothrop — mondtam. — Aha. Megittam a másik pohár bort is. Visszakértem a papírt és kiloholtam az utcára. Itt nem vártam meg a játék végét — ez csak főpróba volt, a kezdő játékosok bizonytalanságával. Mindenesetre kiderült: palackom kitűnően működik, a szelep jó, és a szellem 23
