Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)
A fiú bumfordi öklével a levegőbe vág: — Frászt! Az apja elé áll: — Ez az, látja. Mindig csak ezt fújta: tanulj, tanulj! Hát tanultam. Négy évig kitűnő voltam s nyugodjék meg, az leszek az érettségin is. Márcsak dacból is. De mit érek vele? Mondja! Elhallgat. Az ablakhoz megy, amelyen át a szomszéd bérház vedlett falára, s egy oldalgósan leszakadt redőnyű ablakra látni. Vissza-visszafordul, úgy válaszol önmaga kérdésére: — Mehetek az ötöseimmel krumplit kapálni, vagy téglát hordani, mert... — el- csuklik a hangja: — mert az apám a hortirendszer kiszolgálója volt. Látja magát a szemben levő ablak fénypászmás, szürke foltján, akár valami csikósán színehagyott mozivásznon, ahogy téglával teli targoncát tol fel, fel egy végeláthatatlan pallón, s érzi karjában, vállában a rengeteg súly nyilaló húzását, szájában meg a homlokáról, arcáról ajkára csurgó verejték kesersós ízét. Az apa nem szól semmit, ül magábaroskadtan az ócska, feslett huzatú fotelon. Régóta érzi, hogy egyszer eljön ennek a számonkérésének az ideje. Igen, számolt rá, de most mégis nagyon fáj. Nem lehet az ilyesmire előre felkészülni, az álmatlan éjszakákon kiagyalt szavak egyszeriben széjjelhullanak. Az elsőszülött fiú, a legkedvesebb gyerek vádjai a lelke közepéig döfnek, és a sebük gyógyíthatatlan. Nekitámasztja kopaszodó fejét a magas háttámlának. Egy pillanatra lehunyja szemét, azután hol az ablak kékesszürke hátteréből fekete szoborként kiemelkedő fiút, hol a ruhásszekrény ajtaját nézi, amely tompán fel-felfénylik, amikor egy-egy reflektorozó teherautó dübörög odalent az utcán. — Miért taníttatott?! — dobban elébe a fiú. Értetlenül mered rá. — Hiszen úgysem lehet belőlem soha senki. — összecsikordul a foga: — Egész életemre ilyen felekész, felemás ember maradok. Láthatta előre! — Nem... nem láttam... — motyogja az apa, s ujjait idegesen pergeti a szája előtt, mintha láthatatlan trombitán fülszaggató triolákat ismételgetne. — És... és hittem. — Miben hitt?! — harsan a fel fiú. Hajtja tizennyolcéves életének sok megcsúfolt terve, fonákjára fordult vágya, s hirtelen kibukik belőle a befelé annyiszor megfogalmazott, de eddig még mindig kimondatlanul maradt vád: — Abban, hogy majdcsak megfordul a világ? Az apa arca eltorzul, mintha forróvíz loccsant volna rá: — Hallgass! — Fáj mi?! Fáj a kimondott igazság! — Csend! De afiút akkor mát nem lehet megállítani. A világgal nem perelhet, hiszen mostantól fogva a leprás apa leprás fia, kivetett lény, akinek egy a kötelessége: alázatosan meghúzni magát. Hát nem! Ütni, marni a mindenért vétkes apát: — Adott volna inasnak, akkor most nem háborognék. Ne akart volna urat nevelni belőlem, akkor fütyörészve festeném az ajtókat, vagy mit tudom én, verném a vasat. De így! Lehajlik, s vadul az apja arcába kiáltja: — Ezt szégyellte. Mert mi lesz, ha visszajönnek, és meglátják, hogy a fia csak... Csatt. A pofon akkora volt, hogy a fiú nekiszédült a szekrényajtónak, s karikázó szeme 4
