Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 12. szám - Fábián Zoltán: Mint a mesében (elbeszélés)

előtt ki-belüktetnek a sötétbe húzódott falak, mintha a szíve dobogása rengetné. Az apja félelmesre megnőtt marka egy darabig ott meredezik még előtte, mintha még- egyszer le akarna csapni, azután eltűnik.

— Ne haragudj! — mondja az apja most már szelíden, s a háta mögé rejti a kezét.

Ég, ver a tenyere. Szégyenli, szégyenli nagyon, hogy nem tudott erőt venni az indulatán. De ez már nagyon fájt. Járkálni kezd. Léptei fáradtak, nehézkesek, s hallatszik, ahogy a kitaposott, lötyögő cipőben mezítelen lába sattyog.

Úgy kacsázik, akár Chaplin — gondolja a fiú megvetően, s jól esik most neki, hogy eszébe jutott ez a gúnyos, vigyorgásra késztető hasonlat.

— Persze magyarázatot vársz? — néz fel oldalozón a fiára. — Joggal.

A fiú nem szól semmit, csak vörösen lüktető arcára szorítja a tenyerét.

Az apa folytatja.

— Ez volt az első pofon, amit tőlem kaptál. ígérem, ez az utolsó is.

Jó ideig hallgatnak mind a ketten; eltú'nődöznek a nyitott ablakon beömlő, estéli utcazajon.

Egyszer-egyszer sikkanó leány kacaj röppen a patacsattogás, kerékzörgés, motorpü- fögés fölé; ilyenkor afiú megrezzen, s lábát váltogatva fülel kifelé. Az apa egybemosódó, monoton zörömbölésnek hall mindent, de ezt is csak úgy, mint ha valahonnan mélyről, egy beszakadt tárna fenekéről érne fel hozzá.

Az ANYA odakint hallotta a csattanást. Rögtön fel is állt a hokkedliről, sietett az ajtóhoz.

Izgatottan leskelődik be az egyik hasadékon, de ezt legtöbb helyen eltörni a zsíros párától összecsirizesedett por, piszok, s nem sokat lát. A konyhában már ég a villany, és a világossághoz tágult szemének nem árul el semmit a szoba sötétje. Legszívesebben berohanna igazságot tenni köztük.

Igazságot?! — gondolja keserűen. Hiszen mind a kettőnek igaza van, s az egyiké épp annyira az enyém, mint a másiké.

Felegyenesedik az ajtó mellől. Krumplihámozástól bámult ujjaival helyreigazítja a csat alól kiszabadult, ősz haját. Odaát egykedvűen koppannak, csosszannak az ura léptei, s egy árva szó sem esik. Ez valamelyest megnyugtatja. Odamegy a tűzhelyhez, s felpiszkálja a salakosodé szénparazsat. A gáz büdösen kicsap, megszédül tőle.

Vacak egy szén; melege semmi, csak füstje meg salakja. Bezzeg az árát nem restellik, rakja a szót, befelé, magába. Balkezében a fedő, jobbjával a krumplit kavarja. Koppan a fakanál a lábos oldalán, s a gőz forrón, tomposán a mennyezetre száll.

Hatszázhetven forint, hét szájnak; mire elég ez?! — mered bele a kavargó gőzbe. Szégyenlem mondani, ha kérdik.

Azután csattan a fedő a láboson, visszaül a hokkedlire:

Se egy fillér prémium, se semmi. Bezzeg osztják a többinek számolatlanul. De az ilyen öreg szerencsétlennek nem jár, mert... Áhh!

Vájdlingot vesz elő a kredencből, a csap alá teszi. A cső vonít a falban, s a víz harsogva csapódik a tál zománchíjas falához. Elzárja a csapot, s felteszi a mosogatótálat a tűzhelyre; a bádogon kívülről lepergett cseppek pattognak, sisteregnek a tüzes lapon. Megszokásból ránéz a hangosan kattogó, ócska vekkerre: Úristen, már fél kilenc! Hol a fenébe marad el ennyi ideig ez a lány is. Amióta dolgozik, csak az aggodalom, meg a gond van vele.

Közben visszakézzel szájonveri a legkisebbik fiút, mert az éppen:

— Nagy piscisc! Nagy piscisc! — csúfolja a nénjét, aki persze toporzékol, s ezt fújja, akár egy verset:

— Aki mondja, mindig az! Aki mondja, mindig az!

Ő meg nyaklevest kapna, de idejében elugrik a fáradtan legyintő anyai tenyér elől.

5