Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - MŰHELY - Közelkép a szociográfusról (Beszélgetés Féja Gézával - Az interjút készítette Hatvani Dániel)

FORRÁS: Annak idején a 30-as években téged mi vezetett el a szociográfiához? Egyáltalán az, hogy valaki a valóságirodalom művelésére adja a fejét, pusztán csak hajlam kérdése, vagy ezenkívül felfokozott társadalmi érdeklődés is szükségeltetik hozzá?

FÉJA: Azt hiszem, hajlam nélkül nincs szociográfia, még kevésbé van felfokozott társadalmi érdeklődés nélkül. Nem is érdeklődést mondanék, inkább szenvedélyt. Szenvedély az, hogyha tömegeket szenvedni látok, ha tömegeket méltatlan helyzetben látok, akkor a szenvedésüket, a sorsukat magamévá élem. A szenvedély dönti el, hogy ez milyen hőfokon történik, tehát az erőmből, időmből mennyit áldozok. Én azt hiszem, hogy amikor a népiek gyülekezni kezdtek, ez áldozatvállalások kora volt. Alig akadt köztük — talán nem is akadt —, akinek ne gyűlt volna meg a baja a rendőrséggel, az ügyésszel, a bíróságokkal, a hatóságokkal. De annál nagyobb szenvedéllyel vállalták a nép ügyét, mert hiszen ezek a zaklatások, az üldözések, az ítéletek azt mutatták, hogy nagyon is fontos, életbevágó munkát végzünk. És egy-egy komoly hatásos műnek a megjelenése után — épp Illyés Gyula mondta nekem — a hivatalos köröket páni rettegés fogta el, hogy vajon mi lesz a következménye.

FORRÁS: Hadd kérdezzem meg hát nyíltan: A népiek progresszív vonulata és Szabó Dezső viszonyának megítélése mindmáig problematikus, legalábbis nem egyértelmű. Te magad milyen kapcsolatban voltál Szabó Dezsővel; Rád mily mértékben hatott, mennyire tartottad őt mesterednek, mennyire ismerted fel nézeteinek túlzásait?

FÉJA: Én akkor jutottam Szabó Dezsőhöz, amikor még egyetemi hallgató és Eötvös- kollégista voltam. Lapot indított és szólt egy Eötvös-kollégistának: toborozzon fiatal irodalmárokat, és vigye el hozzá őket, mert új tehetségekkel szeretne folyóiratot csinálni. Ezzel a barátommal mentem el egy téli délután. Mindkettőnknek adott egy témát. Nekem Móricz Zsigmondot adta. Mindössze egy heti határidőt kaptam, s elkezdtem írni. Ez életem egyik legnagyobb szenvedése volt, mert amit délután, este, éjjel írtam, hajnalban összetéptem. Ereztem, hogy rossz. Kétségbe estem, vajon miként állok elébe. Az utolsó éjszaka aztán megindult az ömlés. Úgy véltem, hogy ez talán jó, és elmentünk hozzá, a barátommal. Szabó Dezső akusztikus típus volt, ezért szövegeinket felolvastatta. Először a barátomat hallgatta végig, és utána azt mondta,

65