Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Balázs József: Magyarok
SZEMLE BALÁZS JÓZSEF: MAGYAROK Az író harmincegy éves. Ez első kötete. Most egy éve közölte Koportos című kisregényét a felfedezés örömével a Forrás (1975. január): .......írót avatunk. . . az óvatosság jegyében fogant szerkesztői kockázatvállalás emlegetését is mellőznénk” — köszöntötték a lelkes szavak. S nem alaptalanul. Ez az új kisregény is bizonyítja: író, érett, biztos tollú, igaz szavú. Alkotó módszerének különös vonása a téma és az ábrázolás bizonyos kettőssége. Mind a Kopor- tosban, mind a Magyarokban viszonylag perifériális jelenségről szól — mégis az egyes esetből a társadalmi problémák, az egyéni gondokból a közösségi vonatkozások fogalmazódnak meg döntő súllyal. Méghozzá olyan meggyőző erkölcsi tisztasággal, ami a mai fiatal prózaíróknál ritka erény. A Koportos egy cigánytelep és egy váratlanul egyedül maradt ember mindennapjait mutatja be — szinte szociográfikus hűséggel, de magával ragadó atmoszférát teremtve, sokarcú, gazdagon árnyalt alakot formálva. Újabb művének témája már sokszor és sokfelől bogozgatott, elemzett, megvilágított probléma. Hiszen a nincstelenek, a summások, a cselédsorba kényszerülő kisemmizettek sorsa már a30-as évek falukutatóinak könyveiben hangot kapott. Éppen Illyés Gyulának ugyané címet viselő (Magyarok; 1938.) szociográfiai cikksorozata indította el az urbánusok és a népi írók egymásnak feszülő, erjesztő vitáját. Balázs József azonban nem a szegények nyomorát ecseteli. Nem montíroz a hökken- tés kedvéért. Nem is idejétmúlta romantizálás a célja. Az „ember lenni mindig, minden körülményben” eszmény szolgálatában áll — talán így sommázhatnánk művét. A történet alig mesélhető, ha színes cselekménybogokat, divatos lélektani bravúrokat várunk. Tíz falusi szegényember, jó kereset reményében, a kósza hírekbe fogódzva, a II. világháború közepe táján Németországba utazik. Egy évi kemény napszámos munkával elérik, hogy hazatérve vehetnek egy kis házat, lovat, szekeret. Ami kell. Hogy ne állati sorban éljenek. Hogy ne reszkettesse őket az éhezés réme. Ennyi történik. A színhely egy Kraszna menti kis falu. Lehetne az Ipoly völgyében, a Kapos partján is. A másik egy tanya — Németországban. Közel a tengerhez. Tanya a hátországban, ahol a munkatáborokba hurcoltak, a hadifoglyok birkóztak csupán a művelendő földekkel. Kellett a munkáskéz. Ezért fizettek tisztességgel (legalább azt!), a látástól va- kulásig görnyedőknek. Akik otthonukat, gyermeküket, szüleiket hagyták oda évekig. Vagy csak egy évre. S ezalatt nemegyszer adódott „az életükben olyan helyzet, amikor úgynevezett bonyolult kérdésekkel találták szembe magukat”. Az ilyen szituációk írói kibontását jelölte Balázs már a Koportos feladatául is. Úgy hiszem, ez a célkitűzés nem változott. Ám gazdagodott, mélyült a megvalósítás. S itt hadd mondjam el, miért érzem szinte felkiáltójelnek Balázs József írásait. Végre olyan művek, amelyek nem csupán a felszínt regisztrálják. Nem a sodródó, közönybe fulladt fiatalok és a jólétük lehetőségének tudatában oly kiábrándult középkorúak ide-oda csapódásáról szólnak. Nem a világmegváltó szándékokba belerokkant lézen- gőket sajnáltatják. Pedig mindez élő jelenség — kortársainál. Balázs József „emberségről példát” akar adni. Hatni, de nem didaktikusán. Hiteles alkotói magatartással, vállalt állásfoglalással, hősködéstől mentes őszinteséggel. Már-már végletes írói fegyelemmel. Az ábrázolt emberséggel. S talán épp az el nem palástolt, póztalan szándékból adódóan: kikerüli a séma veszélyeit. Szereplői például — akik a szegénysors hivatott képviselői, „egy vályúból valók” — a tipikus vonások mellett természetes egyszerűséggel egyénítettek. Ez hirtelen haragú, az féktelen indulatú, vagy épp nagyot- lépő, hórihorgas, világlátott, vallásos, józan ravaszságé. Ám nem csupán bemutatással jellemez az író. Sőt, elsősorban nem azzal. Németh László kivételes érzékenysége villan föl abban, ahogyan a rezzenésnyi pillanatokban láttatja alakjait, s azok egymáshoz való viszonyát: „A vonaton Fábián András felállt és odalépett a feleségéhez. Megkérdezte tőle, hogy lát-e valamit a határból. Ő maga is nyílást keresett a deszkák között. Talált alul egy kis rést. — Na látod, itt kinézhetsz — mondta a feleségének.” S az emberi benső igen jó ismerőjének bizonyul a legkülönfélébb helyzetek megrajzolásakor. S ebben igen fontos ható tényező az író nyelvi ereje is. Előadásmódja egyfelől az élőbeszéd ritmusát követi: az elbeszélő múltból gyakran átcsap afölelevenítettmúltjelenidejűségébe. Mondhatnánk: az úgynevezett szabad függő beszéd egy válfaját alkalmazza. Móricznál ez szinte teljes át- lényegüléssel jár együtt, itt viszont az író sohasem feledkezik meg a krónikamondó felelős pontosságáról. (S ez még növeli a gyermekkori élményanyagból táplálkozó leírások valósághitelét, noha látszólag távolításnak ítélhető.) Másfelől törekszik a szabatos, csiszolt nyelvhasználatra. Nem próbálkozik pikánsan egyedi hangütéssel, mint sok kortársa. A kacifántos, csavargatott, „új” stílusok közben valóságos felüdülés Balázs 85
