Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Czére Béla: Gáli István: Az öreg
prózája. Egyszerűen, a stíluskeresés szándéka nélkül fogalmaz: épp ezért szépen szóló, zengő nyelven. Megnyugtató tisztasággal, gazdag szókincscsel, amibe szervesen épül egy-két nyelvjárási szó, fordulat, a népdal elevensége, a siratóének dallamos monotóniája, de a Szózat sorai is. Nem különös beszédmódjukkal egyénit! tehát alakjait sem: az a fontos, amit mondanak. Az észjárásuk jellemző. A csípősen replikázó vagy szelíden bólintó asszonyok, a kevésbeszédű emberek szavai így szinte életre kelnek, sodornak magukkal. Mi is ott ülünk — tartva a hagyományt — a kunyhó napfényben az udvar sarkában, s együtt hányjuk- vetjük meg a világ sorát. Ahogy az lenni szokott. Az eleven élményiség, az életszerűség azonban nem jár együtt valamiféle földhözragadt naturalizmussal. De hiányoznak a látványos, feszültségdús összecsapások, a hősi küzdelmek is. Hétköznapok vannak. Amelyek minden percükkel helytállást, erkölcsi választásokat, harcokat (s legtöbbször önmagunkkal!)követelnek. Akinti robotban töltött év történetét tíz rövid fejezetbe osztotta az író, egyensúlyra törekvő, gondos szerkesztéssel. (A 16 részből kettő az útrakészülésé, kettő az utazásé, kettő a megérkezésé.) A fejezetek mindegyikében olyan helyzeteket írt meg dokumentumszerű pontossággal, láttató erővel, melyekben az emberek szinte kényszerülnek a megnyilatkozásra, énjük vállalására. Amiből magunk is erkölcsi erőt meríthetünk. Nem különös pillanatok ezek — noha az író szokott életterükből kiszakítva ábrázolja alakjait. Magától értetődő az elmúlás is: a tüdővészes fiú halála föloldozás a robot alól. (Amiért ide jutott, az a vérlázító!) S ahogy mindennapi életünkben, úgy természetes a műben is egy-egy fontos momentum szimbólummá lényegülése. Például az idegenben végzett halotti szertartás — összekapcsolódva a lázbeteg víziójával: az ősi gyökerek eltéphetetlenségéről vall. Vagy az előképeket ugyan nem nélkülöző, de következetesen végigvitt jelkép: az embertelen, lélekölő robot vállalására kényszerítő gyilkos időkben a falu meg a tanya bolondja őrzik az érzelmeket, az igaz emberi kapcsolatok megtartó erejének hitét. Balázs jelképei világosak, nem igényelnek gondolatficamokat: mert a valóságból erednek, hitelük van. Hiteles tényszerűségében is. Hiszen a bevezető két fejezet szinte az adatsorjázásig pontos kereszt- metszete a korabeli falunak, ahonnét „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Ahol a megbélyegzett szolgasorsban megteremhet a segíteni-akarás, összefogás szándéka; ahol a Fábián Andrásnék megtanulhatták mégis, hogyan támogassák a lengyel menekülteket, a francia hadifoglyokat. így válik igazán fontosabbá a műben a megalázottak sorsa fölötti jajongásnál, a keserű múltba-vádolásnál a mának, a jövőnek szóló üzenet. A humánum jegyében. A magyarság jegyében. Ez a mű nem pusztán memento a szegényekről. Inkább a megőrzött emberség emlékműve. Járuljanak hozzá minél többen. (Magvető, 1975.) TÓTH PIROSKA GÁLL ISTVÁN: AZ ÖREG Két ember találkozik Gáli István regényében egy elhagyatott, a bányától távoleső szivattyú- telepen, hogy sorsuk, ha átmenetileg is, de egymás életét már örökre meghatározva, összefonódjon. Ennek a két embernek — az öregnek és a fiúnak — a fel-felszikrázó, oldó-megbékéltető, majd a tragikus vég eszméltető katarzisába emelkedő drámája a pályadíjnyertes regény. A még a „fényes szelek” ragyogásában induló, de már a hazai égbolt viharosabb széljárásaira is figyelő prózaíró nemzedék írásaiból minduntalan kivésődik a politika változó hullámveréseiben is a morális, eszmei biztonság szirtjeként megálló ember alakja. Az öreg főhőse is ennek az eszmei hűségnek jegyében alakította egész életét: tizen- kilences múltja, a Horthy-rendszerbeli mozgalmi tevékenysége, a felszabadulás alatti és utáni radikális forradalmi tettei egyaránt olyan következetes emberi utat jelöltek ki számára, amelyből szomorú logikával következett politikai félreállított- sága a személyi kultusz korszakában, majd az időből való lassú kihullása a konszolidálódás éveiben. A dogmatizmus üres szólamait elutasította az öreg egész magatartását jellemző következetesség, de ez a magatartás némileg értetlenül áll az 1956 utáni időszak nagyon sok új jelenségével szemben. Az öreg épp oly rendíthetetlen szigorral áll a nyugdíj után is folytatódó munkás életének utolsó vártáján, mint küzdelmes életének minden állomásán. Az elszigeteltséget, a magányt is elfogadja a telepre kerülve, csak az érdekli, hogy dolgozhasson. A fiú az értelmetlen hősködés által előidézett baleset testi-lelki következményeitől gyötrődve kerül a szivattyútelepre. Felfokozott érzékenységében valamiféle elégtételt vár nyomoréksága miatt a világtól: ebben az állapotban nagyon nehezen viseli el a belőle embert faragni igyekvő öreg konok kitartását, meg-megújuló kísérleteit, állandó példaadását. Az öreg egész életének objektív igazával a fiú csak a maga sérültségét, szubjektív igazságát tudja szembeszegezni: nem érzi, nem fogja fel, hogy az öreg számára életének utolsó tette, kemény elszánásának utolsó lehetősége az ő átnevelése, megnyerése. Ez a két konokság csak egymásnak feszülni tud, majd oldódni az egymásrautaltság csendes óráiban és a közös munka feszült helyzetében, de az öreg sorsába, amely már egy darabjává merevült a történelemnek, a fiú nem láthat be igazán sohasem. „A világ olyan, amilyenné alakul. Nem magától, de nem is csak tőlem, mert sokan vagyunk a földgolyón, akik alakítgatjuk, így aztán olyan lesz, amilyent egyikünk se akart igazán. Mózes se bírt bemenni az ígéret földjére. Nagy igazság van ebben. . . Végre ezt is tudom. Mindent tudok. Talán most köllene élőiről elkezdenem.” — Életének végső felismerését mondja ki itt az öreg, a változtathatatlanság, a már minden elvégeztetett keserű és felemelő számvetésében. Ehhez a 86
