Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu

jártak a telepen az emberek, gyerekek, ma már nem, ma már, ha akarnak, szépen ki tudnak öltözködni. ,,lgen nagy a fejlődés” mondták a tanácson ezt emlegetve. De a tizennégy és húsz év közöttiek egyáltalán nem dolgoznak, azt hangoztatják, hogy túl fiatalok a munkára. Iskolába nem járnak, van két-három gyerekük, harmadik, negyedik ,.feleségük” (

.........). Alacsony. Alacsony itt minden. Az életszínvonal, a szellemi

szint, a tudatnívó, az egy főre eső forintösszeg és az átlagéletkor. Fel kell emelni őket — ez a jelszó, de hogyan? Este a sokácklubban az öreg Verbanácz Mihály bácsi öklével nagyot vert a pultra.

— ,,Én mondom, innen menekülni kell. Ezekkel nem lehet csinálni semmit... semmit.”

Ez a cikk kézről-kézre járt a falu cigányai között. Több hónap múlva is erről beszéltek, ezzel fogadtak. „Csúfságot csinálnak velünk, bohócok vagyunk, bohócnak mutattak bennünket.” ,,Azt mondják, hogy kukoricával élünk és tele vagyunk tetűvel. Hát, szeretnék én látni egy olyan cigányt, aki úgy él, mint mi. És aki úgy el tud egy falut zavarni, mint mi! Én is százhúszezer forintért vettem a házamat. Rakodóként güriztem össze rá a pénzt! Ha pedig műtéten voltam a kórházban, az orvosok első dolga az volt, hogy megnézték, tetves-e a fejem!”

A riportba foglalt féligazságokat igazságokká, megfellebbezhetetlen ítéletté nagyította a nyomtatott betű. Az elmaradottságból kikecmergőkről hamis képet adott Alsószentmárton néhány nem cigánya, sőt a közös tanács elnökasszonya is. Nem a számadatokban kételkedem. A szemléletet hibáztatom.

Amit hallok-érzek a szentmártoni tanácsi kirendeltségvezetőjének, Bosnyák Mariannák szavaiban is. Halk, határozatlan, felkészületlen és fél, szüntelenül fél, mert hálá- datlan feladat az övé, rendet tartani egy „ilyen” faluban és helyt állni két tűz között: eligazodni a sokác és a cigány panaszáradatban. „Elsősorban nekem tettek szemrehányást az első elköltözők, hogy miért engedtem a faluba a cigányokat. Nem tudtak a rendeletről.” — mondja Bosnyák Mariann, s fölnéz az aktatömegből. Majd hozzáteszi: ő is elköltözik, Siklóson vett házat, de amíg nyugdíjba nem megy, onnan jár ki a község ügyeit intézni.

Három és fél kilométer innen Egy házasharaszti, a közös tanács székhelye, de szinte semmi kapcsolata sincs Alsószentmártonnal. A sátortetős házak elterpeszkednek, az úton villanyfény, rendezett kertek, a közös tanács faliújságján fotók egy jól sikerült KRESZ-vetélkedőről, a felszabadulási stafétáról. A tanácselnökasszony— Orgyán Sándorné — a község fejlesztéséről beszél:

— Öt község tanácsa vagyunk, ebből a legnagyobb lélekszámú település Alsószentmárton. Mégis csak 25 ezer forintot szedhetünk be onnét, az illetményföldet a Villányi Állami Gazdaságtól kapják, ezért az adót Villánynak fizetik. Nyolcszázezer forintunk megy a napközijükre, százezer a tanszervásárlásra, a többi segélyekre. Mi épült a faluban? Egy klub — a sokácklub, arra számítván, hogy így talán ott tudjuk tartani a délszlávokat. Még külön italmérést is szereztünk nekik. De mennek, menekülnek. A tanítólakásokat is átalakítottuk tantermekké, mert a pedagógusok közül is csak ketten maradtak, egyikük viszont Egyházasharasztiban tanít. A nagy fölvásárlás három éve tart. Bejáró vezetői lesznek a falunak, mert cigány értelmiségiről még a környéken sem tudunk.

— És innen szoktak-e kimenni Alsószentmártonba?

— Az adóügyis, meg én. A többiek nem. Annyit azért sikerült elérnem, hogyha a cigányok bejönnek, legalább úgy fogadják őket, mint embereket szokás.

— És a siklósi járás vezetői?

— A főnökeim alatt vágjam a fát? Egyszer kihoztak ide egy megyei vezetőt, elvittem, megmutattam neki a telepet. Csodálkozva szólt a járási elvtársra, hogy „te nem ezt

43