Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu

mutattad nekem annak idején!” Nem, nem ezt mutatta, hanem a Petőfi utcát, a parasztházakkal, a járdával. Arra mondta, hogy a cigánytelep.

Mindkét pedagógus el szeretne költözni. Az egyik — Prekna Gergely, a község párttitkára Egy házasharaszti ban tanít. Mikor a falugyűlés volt, a cigányok fölszólaltak, hogy ,,nem is tudtuk, hogy a tanár úr a párttitkár ..

— Itt kérem két év múlva nem lesz sokác. Minden attól függ, hogy a cigányok, hogy tudnak fizetni. Ha tudnak, megkapják az államtól az ötvenezer forintot és azt a néhány házat is fölvásárolják, ami még maradt — mondja és beletúr kezével hajába.

— Milyen a cigányfaluban élni? — kérdezem, mint a község párttitkárától, s úgy felel, mint bármelyik sokác családfő.

— El tudja képzelni a tengert Adriától Dubrovnikig? Mert, ha nem volt ott, hiába mesélem magának, úgysem tudja elképzelni. Innen már csak elmenni lehet. Ki sem mozdulok a házból, a vegyesboltba elrohanok, bevásárolok és bezárkózom. Mikor megkapták a cigányok az állami kölcsönt, jött az invázió. De a telep is megmaradt, annak ami volt. Több mint tíz éve vagyok itt, de az általános iskolát a cigányok közül csak öten végezték el, estin pedig tizenöten. Pedig soha nem volt még ilyen jó dolguk, a bérlettől a tankönyvig mindent megkapnak! S mikor vége a tanévnek Egyházas- harasztitól Alsószentmártonig, a három és fél kilométeren könyv, meg füzet az egész úttest. Nem lehet semmire sem jutni velük ...

A másik pedagógus — Györffy Kadisáné — helyben tanít. Szomorú, hogy egyelőre nem tud állást változtatni.

— Itt jönnek-mennek a tanítók, egy sem marad hosszú ideig. A buszjárat is veszedelmes Siklósig ... Nem tud az ember rendesen öltözni, mert ők sáros csizmákkal, batyukkal szállnak föl, s mire megérkezek, röstellem magam, hogy rosszabbul nézek ki, mint egy cigány. Bent a hivatalnál pedig nevetnek rajtam, hogy: itt a cigánytanító.

A párttitkár közbeszól:

— A boltos is elköltözik. Az ÁFÉSZ pályázatot hirdetett, ketten jelentkeztek — egy cigány, meg egy nem cigány. Megkérdezték, ki javasolok? Hát, nekem nagyon mindegy, hogy az illető cigány-e, vagy sem.de itt figyelembe kell venni a lakosság igényét. Olyan ember kell, aki itt tartózkodik, hiszen mindennap hozzák a friss kenyeret, tejet, hol tízkor, hol délben, hol délután és sok a munka, nagy a zsúfoltság ... Számolni, kiszolgálni ... Mondtam, ha ide egy cigányt állítanak be, aki téblábolni fog és nem tud rendesen összeadni, katasztrófa lesz. Megmondtam, hogy mihez tartsák magukat!

Jegyzetembe írom a cigányokra fölhozott panaszokat:,,korán házasodnak, garázdák, isznak, sok gyerek idióta, debilis — lehetetlen ebben a faluban rendet teremteni, innen menekülni kell.”

A vezetők nem készültek fel arra, hogy cigányfalu lesz Alsószentmárton. Bejáró vezetőkkel pedig a jövőben sem lehet irányítani ezt a sajátos közösséget, ennél sokkal nagyobb figyelmet igényel és érdemel felemelkedésük, mindennapjaik változása.

— Újra a kocsma. Legtöbben sört isznak. A gyerekek csokoládét szorongatnak a kezükben, előttük egy pohár málna, de sokszor a söröskorsóhoz emeli őket anyjuk — igyanak, ha kívánják. Petrovics Mihály fölugrik, széke hátraborul, úgy kiabálja:

— Kukoricával élünk mi?! Meg tele vagyunk tetővel?! Húsz méter hosszú az én házam, palacserép van rajta és a belseje is szép, a külseje is szép! Én mindig dolgozom, fizetek az OTP-nek, iszom is, eszem is, a családom sem éhezik. Van százhúsz darab tyúkom, négy kotlós ül a tojásokon! Kunyhóban születtünk, heten voltunk testvérek, apám kosarat font, most meg szép a házam és azt sem tudom, mi az a kosár!

Házába kísér. Század eleji épület, a szobában tisztaság, millió mütyür, fénykép, mintha egy céllövöldés összes jutalmát Petrovics nyerte volna meg.

44