Forrás, 1976 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Tamás Ervin: Cigányfalu
látogatunk egyelőre a telepre sem, ahol nyílt tűzön sütik a cigánylepényt. Inkább azt bogozzuk ki, milyen szálak kötötték Alsószentmártonban egymáshoz a cigányt és a nem cigányt, s ezek a szálak, hogyan szakadtak el? A bezártság, a munkaalkalom hiánya és a kiszolgáltatottság valószínűleg múzeumi állapotot idézett volna elő Alsószentmártonban, ha nem jön közbe a felszabadulás, a megváltozott szemlélet és a szocialista fejlődés. Persze, ezek szele lassabban érte el az eldugott falut, mint gondolnánk. Esetekről mesélnek a cigányok, esetekről, amelyek semmilyen írott törvénnyel nem egyeznek, esetekről, amelyek megalázottságu- kat, szerencsétlenségüket ecsetelik. Az esetek többsége vélt, vagy valódi sérelmeket szít és általánosít, majd kiegyenesedett derekú büszke mondattal zárul: „elkergettük őket . . .” A vidéki ipartelepítés, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése hozta az első változást: munkaalkalmat teremtett a cigányoknak is. És a munkaalkalom több nekik, mint a rendszeres foglalkoztatás biztosítása és az elfogadható kereset; kiszakadást jelent, élményeket, ismereteket a külvilágból, barátkozást idegenekkel — kirekesztettségüket végre otthon hagyhatják. Persze ezzel párhuzamosan a faluban emelkedni kezd a napszámbér, s változik a hang is, de már késő, vége a napszámosvilágnak, teherautók, autóbuszok érkeznek hajnalonként a cigányokért, akik késő délután jönnek haza a környező községekből: Villányból, Peremendről, Drávaszabolcsról. Az öregedő parasztok magukra maradnak a földdel és nem tudnak megbirkózni az egymásra tornyosuló munkával, hiszen gyermekeik szakmát tanultak, nincs, aki segítsen. Hiába hát a faluban az egyetlen vegyesbolt, hanyatlani kezd a háztáji gazdálkodás — a cigányok is inkább ott veszik az árut, ahol éppen dolgoznak. Egyszerre érkezik a község dolgozó cigánysága oda, hogy házat vegyen és a falu parasztsága oda, hogy hajlékát eladja, beköltözik Siklósra vagy Villányba. A keresletkínálat törvénye szabja meg az árakat, s bár — ahogy vomákkal telik meg a falu — a sokácok egyre inkább igyekeznek kifelé Alsószentmártonból, százezer forinton felül kelnek el a vályogfalú, öreg parasztházak. A cigányok egyre-másra veszik fel az ötvenezer forintos kamatmentes OPT-kölcsönt, s adják mellé összegyűjtött vagyonkájukat; hurcolkodik a falu. Alig több mint tíz sokác család lakik a településen, azok közül is heten már eladták házukat, nemsokára költöznek. Mindegyikük retteg, beszélni nem mernek, csak annyit mondanak: a cigányok miatt hagyják el a falut. Mert, aki tehette elment, s most már, akinek nincs is annyi pénze, minden erejét megfeszítve nekigyűrkőzik, hogy búcsút mondhasson Alsószentmártonnak. A délszlávok félnek és elkülönülnek — „cigánymentes” klubot építettek nekik a község pénzéből, de csak néhányan szórakoznak ott, gyermekeiket Egyházasharaszti, Pécs, Siklós iskoláiba járatják. Házukba, portájukra húzódva várják a kedvező alkalmat, hogy máshová költözhessenek. A cigányok azt mondják: „elzavartuk őket...” A jó- zanabbja helyesbít: „megvettük a házaikat...” Fölkészültek-e a vezetők a cigányfalu irányítására, lakóinak támogatására? Mert ha most magukra hagyják az alsószentmártoniakat, könnyen ismét megcsontosodhat egyfajta múzeumi állapot. A Dunántúli Napló riportere, a megyei napilap egyik vasárnapi számában rossznak ítéli meg a helyzetet, s ezért főként a cigányokat hibáztatja: „Öt évvej ezelőtt Alsószentmártonban hétszázhúsz cigány élt. Ma ezerszázra tehető a számuk. Évente negyven-ötven élveszületést jegyeznek be az anyakönyvbe, a többi bevándorolt. Innen-onnan. Százhúszezer forint segélyt osztanak ki közöttük egyetlen esztendőben. Rászorulnak, hiszen betegesek, meg aztán nem dolgoznak. (Minek, ha úgyis segélyt kapnak?) Igen pontatlan fogalmaik vannak a munkaviszonyról, zöme alkalmi munkát vállal, néhány napos, hetes lekötöttséget jelentő, rendszeres jövedelmet nem biztosító gyümölcsszedést. Öt évvel ezelőtt még anyaszült meztelenül 42
